Sziasztok!
Hát, ez a nap is eljött, holnap iskola! El se hiszem, hogy így elszaladt a nyár, elképesztő, hogy már vége is. Ki várja a sulit? Hát persze, hogy senki! Be kell vallanom, hogy az egész nyarat írással töltöttem, de teljes mértékben megérte! Befejeztem az ígért történetet, alig néhány napja. A boldogságom mérhetetlen volt mikor végre valahára sikerült, és alig vártam a mai napot, hogy megoszthassam a prológust.
Nagyon hiányoztatok nekem, hiányoztak a kommentek és a dicsérő szavak, amik annyi erőt adtak. Persze a barátnőim mindenben támogattak, képzeljétek, még egy fejlécet is sikerült készítenem! Szóval itt a blog linkje, a She's Next Door (ismét három szavas), rajta pedig ott a prológus! Remélem elnyeri a tetszéseteket ez a blog is!
Egy változás is történt a nyár ideje alatt, úgy döntöttem, hogy valami frappánsabb nevet csiholok magamnak (nem mintha nem szeretném az igazit). A "Bia" részét mindenképp szerettem volna megtartani, ezért csak megtoldottam egy rám illő szóval: Joy.
Ennyit szerettem volna megosztani veletek így utoljára a The Eiffel Romance-en, de még annyit, hogy nagyon szépen köszönöm egy nyáron szerzett olvasómnak a komikat és a lelkesedést. Alig két hét alatt bekebelezte a történetet, ami őszintén lenyűgözött. Köszönöm Lucinda!
És akkor itt az új blogom:
http://shesnextdoor.blogspot.hu/
*Bia*
2013. szeptember 1., vasárnap
2013. június 23., vasárnap
Befejezés
Sziasztok! Utoljára írok a The Eiffel Romance-be, ez szomorúsággal tölt el, de ugyanakkor örülök, hogy ilyen jól sikerült a vége! Utoljára írom le: Jó olvasást, komizzatok... *Bia*
Köszönöm
Köszönöm mindenkinek, aki kitartott a történetem mellett, aki buzgón olvasta az egymást követő részeket, azért, mert őszintén érdekelte. Az a boldogság amit nekem szereztetek ezzel, leírhatatlan és felbecsülhetetlen. Minden nap úgy értem haza, úgy tanultam, hogy csak egy dolgot vártam: leülhessek a gépem elé és írhassak. Írhassam a történetet az olvasóimnak, a barátnőimnek és magamnak. Öröm volt nektek írni, emiatt is köszönettel tartozom.
Kommentelők
Ha összeszámoljuk a komizókat, hét embert különböztetünk meg. Ebből ötöt személyesen is ismerek, egy osztályba járunk. Először kettőt emelnék ki: Lillát (Barta Lilla, LolaTheUnicorn) és Esztit (Eszty Besty, ST). Ők a legeslegjobb barátnőim, mindenkinek ilyen szeretetteljes barátokat kívánok! Végigolvasták a blogot, komiztak, ötleteket adtak, képeket kerestek, tartották bennem a lelket! A közhely pedig teljesen igaz: nélkülük nem sikerült volna! Már az elején voltak megpróbáltatások, ezeket nekik köszönhetően átvészeltem. Nem mondtam elégszer, és nem is tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire köszönöm nekik! Soha nem fogom tudni meghálálni azt a sok beszélgetést, kommentet, tanácsot és lelkesítő szöveget amikről még talán ők maguk sem tudták mennyire sokat segítenek nekem. Nem győzöm újra meg újra hangsúlyozni mennyit jelent nekem, hogy a sztori közepén nem hagytak ott, egyedül egy félkész történettel! Lányok, köszönöm nektek, végtelenül hálás vagyok!
Linda (NÁMBŐRVÁN) is hasonló, kulcsfontosságú szerepet játszott a történet megírásában. Ő (velem ellentétben) milliószor járt már Párizsban és tökéletesen beszélni a nyelvet is. Neki biztos nehéz lehetett az olvasás, hiszen a sztori olyan helyen játszódik ahol ő már nagyon sokszor járt, és szerintem a blog nem mindig tükrözte a valóságot. Ezért nagyon hálás vagyok, ahogy azért a sok segítségért is amit a nyelvvel kapcsolatban kaptam. Linda, köszönöm neked! És most az álnevének a jelentését is szeretném feltárni (bár már biztos mindenki megfejtette). Námbőrván, azaz number one, ami annyit jelent, hogy első számú, ebben az esetben pedig első számú olvasót takar. Linda ezzel a névvel illette magát már akkor, mikor az olvasást elkezdte, nem is sejtve, hogy ezzel mekkora örömet szerez nekem. Köszönöm!
Sziszi (Sziszi xu, CHU-CHUNG) is az olvasóim közé tartozik, bár a blogot soha nem fejezte be és szerintem soha nem is fogja. De nem lehetek telhetetlen, be kell érnem azzal a húsz résszel amit elolvasott infóórán. Folyton az okos telefonján lóg de a blogomat nem sikerült befejeznie, annak ellenére, hogy állandóan azt hangoztatja mennyire szereti. Nem baj, igazán örülök, hogy legalább azt a keveset elolvasta. Köszönöm.
Van még egy lány, akit ismerek és meg kell említenem mint kommentelő. Bogi (Barbie), akit őszinte utálatban részesítek. Aki ismer, az tudja, hogy ez a gyűlölet jogos, és rengetegen osztják is a véleményem. A kommentjei eltűntek a harmadik rész után, ennek pedig egyszerű oka van: nem olvasta. Pontosan tudom, hogy csak az első hat részt olvasta el. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen több milliárdan nem olvasták a blogomat, de ő a legjobb barátnőmnek titulálta magát, és mint később kiderült korántsem volt az. De még ha nem is érdekelték volna az írásaim, én még azt is megértettem volna. Viszont ő teljesen hülyének nézett, azt hitte nem tudok semmiről, egy barátnőmnek könyörgött, hogy ne mondja el nekem az igazságot. Neki nem tudok mit megköszönni, talán csak azt, hogy felnyitotta a szemem arról, mennyire nem jó barát. Amúgy az utálatomnak ezen kívül még ezer és egy oka van, többek között az is, hogy Blogger mániásnak nevezett. De most már ideje túljutnom ezen.
Kata is a lelkes komizók közé tartozik, akit egyébként személyesen nem ismerek, mégis nagyon megkedveltem. Az a sok támogatás amit tőle kaptam, ösztönzőleg hatott rám. Emlékszem, mikor három hónapja megkaptam tőle az első kommentet. Az volt az első megjegyzés, ami idegen embertől érkezett, tehát kiderült: végre valaki (akit nem ismerek) olvassa a blogom! Majdnem kiugrottam az ablakon (pedig a negyedik emeleten lakom) mikor megláttam, hogy érkezett egy komment, névtelenül. Ez este felé volt, tehát utána egészen lefekvésig nem lehetett levakarni az arcomról a mosolyt, ami ottragadt, mikor a megjegyzést megláttam: "Most kezdtem el olvasni, és nagyon tetszik! Hadd kérdezzem meg, hány éves vagy?" A boldogságom mérhetetlen volt, ezt pedig nagyon köszönöm neked, Kata! Te talán nem is tudtad, milyen hatással voltak rám azok a komik! Feltöltöttek, reményt adtak, hogy valakinek tényleg tetszik a blog! De nem akarom túldramatizálni vagy elnyáladzani ezt az utolsó részt, tehát csak annyit mondok: köszönöm! És szeretnék bocsánatot kérni, amiért a blogomban elütött téged egy autó, akkor még nem tudtam a nevedet, mikor azt a részt megírtam!
Mely pedig az utolsó ember akit kommentelőként említek, bár tőle csak egy származik. Neki is köszönöm, hogy olvasta a blogom, sőt, még a saját blogjára is kitette! Ez nagyon jól esett, hálás vagyok érte!
A névtelen komikról pedig majdnem mindig tudtam, hogy kitől származik!
Szereplők
Gondoltam érdekes lenne, ha leírnám, honnan kapartam össze a szereplőket. Mármint a jellemükre gondolok.
Cinthiát magammal tudnám azonosítani, a saját képemre formáltam a szereplőt. Ugyanazok a tulajdonságok, amiket az első részben leírtam róla, majdnem mind rám is igazak. Bár zene terén van egy kis eltérés, mivel én az electro-t is nagyon szeretem! De ahogy így újraolvasom a leírást róla, azért van pár dolog, amit csak úgy hozzáadtam.
Vivi igazából "senki", őt Cinty ellentéteként próbáltam ábrázolni, remélem sikerült. Persze a vásárlási-mánia mindkettőben megvan, és a fiúkkal szembeni viselkedésük is hasonló.
Viktor és Tomi igazából csak kedves srácok, akiket filmekben láthattam. Tulajdonképpen két zene őrült, gondoskodó, szeretetteljes fiút akartam megformálni, akik nem hasonlítanak egymásra.
Maradjunk annyiban, hogy Tinát mintáztam valakiről, aki ezt nagyon nem érdemelte meg.
Colette egy igazi keverék, minden csitrit próbáltam belesűríteni, akivel valaha dolgom volt.
Jean egyszerűen csak egy barom, nem volt nehéz megformálni!
A történetről
A történet tavaly nyáron pattant ki a fejemből, bár arra már nem emlékszem, hogy hogy jött nekem ez a sztori. Egy biztos: nyár eleje volt. Elkezdtem leírni egy füzetbe a gondolataimat (ugye milyen maradi vagyok?), akkor még teljesen máshogy. Az alapötlet ugyanaz volt, de rengeteg dolog máshogy történt. Csak a második nap végéig írtam le, aztán pedig valamiért ráuntam és abbahagytam. Januárban olvastam két blogot, és kedvem támadt újra elővenni Cinthia történetét, gondoltam leírom blogba. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen hatással lesz rám ez a blog. Írni mindig szerettem, a fogalmazásaim jól sikerültek, de nem gondoltam volna, hogy képes leszek végigírni egy 75 részes történetet. Szerencsére tartották bennem a lelket az olvasók, ezért nem hagytam abba. Jó érzés volt úgy hazamenni, hogy várják a részt, bár nem mindig volt időm írni. Viszont büszke vagyok magamra, hogy a témazárók kereszttüzében össze tudtam hozni négy hónap alatt ezt a blogot! Talán nem volt 43 olvasóm, 13875 oldalmegjelenítésem, de én élveztem, remélem ti is!
Elnézést
Elnézést szeretnék kérni az esetleges pontatlanságokért a blogban. Elsősorban Párizzsal kapcsolatban, ahol én eddig egyszer jártam, két évesen, tehát semmire nem emlékszem. A francia beszédek leírásában (ami inkább csak az elején volt) is segítségül kellett hívnom a Google fordítót, meg az egyik barátnőmet.
Kinézet
A kinézetre elég sok kritikát kaptam, főleg a modulokat illetően, de az egyszerűséget sem tartották jónak páran. Nem tudom, ezt a kinézetet még az elején választottam, egyszer sem változtattam meg (csak néha hozzáadtam egy-egy modult), nekem tetszett. Igazság szerint amikor ezt beállítottam, semmit nem tudtam a Blogger-ről, kattintgattam, aztán ez lett belőle. Szerintem szép, elég The Eiffel Romance-es.
Következő blog
És akkor a következő blogom! Már pár hónapja megfogalmazódott bennem a következő történetem, ami szintén egy hónapot fog felölelni. Belecsapok a gimis életbe, Alex és Emma lesz a főszereplő, annyit megígérhetek, hogy több lesz a bonyodalom, mint ebben a blogban. Alex a nyomik táborát erősíti, Emma menő. Mindketten a budapesti magánsuliba járnak, ezen kívül szomszédok. Emma erről mintha nem is tudna, tudomást sem vesz Alexről, aki viszont nagyon erős és gyengéd érzelmeket táplál a lány iránt. Ezt az iskolai hierarchia és Emma pasija, Márk nehezíti... mi lesz ebből? Csalódások, ki nem mondott érzések és meg nem tartott fogadalmak szegélyezik az utat, amin Alex indult el, egyedül, hogy Emmát megszerezze!
Úgy tervezem, hogy nyáron megírom és szeptemberben felteszem. Ezt kicsit nehezíti, hogy már csak két hónapom van megírni, de bízom magamban, remélem sikerülni fog. Ez azért is fontos, mert jövőre felvételizek, tehát konkrétan semmi időm nem lesz írni, ezért szeretném nyáron. Nagyon számítok az olvasóimra, remélem arra a blogra is rákaptok majd!
Amint feltettem az első részt, kiteszem erre a blogra, tehát itt megtaláljátok. Facebook-on is bejelölhettek ( https://www.facebook.com/bianka.demeter.14 ), de írjátok meg, hogy az olvasóim vagytok, mert nem szokásom idegeneket visszajelölni. Ha ezt teszitek, akkor én szívesen elküldöm neketek szeptemberben a blog címét, de majdnem biztos, hogy a falamon is megtaláljátok majd. E-mailt is írhattok, akkor majd én is írok ha megvan a blog. Örülnék neki, ha írnátok ötleteket is, zenéket amiket szerettek, vagy bármit, amit szeretnétek ha bekerülne a blogba. Nem garantálom, hogy mindent be fogok tenni, de igazán örülnék pár jó ötletnek! E-mail címem: demeter.bianka.vivien@gmail.com Vicces szituációkat, iskolai programokat, bármi ami eszetekbe jut, nyugodtan írjátok meg!
(Zárójelben megjegyezném, hogy már a harmadik blogom témája is megfogalmazódott bennem!)
Magamról
Nem igazán szeretnék magamról beszélni, inkább csak azt akarom elmondni, mennyit fejlődtem. Szerintem ez a négy hónap, amit írással töltöttem, meghozta a gyümölcsét! Az első és az utolsó rész összehasonlíthatatlan, ez magáért beszél!
Arról is szeretnék említést tenni, milyen hatással volt rám a blogírás. Bevallom, voltak negatív hátulütői is a dolognak, mikor éjfélig forgolódtam, mert azon agyaltam, hogy éppen Tomi mit mondjon a következő részben. Azonban ez eltörpül amellett a sok fantasztikus dolog mellett, amit kaptam az olvasóimtól és ettől a történettől! Minden komment egy-egy mosoly volt, minden oldalmegjelenítés egy-egy napsugár a viharos hetedik osztályban! Köszönöm!
Számok
Még az írás kezdetekor szerettem volna elérni a száz részt. Ez persze nem sikerült, ahogy gyűltek a részek, annál jobban afelé hajlottam, hogy csak hatvan lesz. Meglepetésként ért, mikor a hatvanadik résznél még csak a Geris dolog végénél tartottam, még az üzlet rejtélye sem derült ki. Aztán a hetvenötöt szerettem volna megvalósítani, ez pedig sikerült (az első rész nincs megszámozva). A vége felé a 3000 oldalmegjelenítés volt a célom, ez pár napja sikerült is, most éppen 3272-n állok. Ezt azért nem tettem ki a blogra, mert kicsit rossz volt nézni, hogy más blog csak úgy szárnyal, olyat is láttam, ahol 130000 körül állt a mutató. De nektek most elárulom, hogy ennyi volt, és én ennek is igazán örülök, hiszen ez volt a célom! Kommentekből a 200-at akartam elérni, ez ma sikerült, éppen 201 van! Én minden megjegyzésre válaszoltam, kivéve talán egyre, amire nem igazán tudtam mit! De tényleg mindig arra törekedtem, hogy reagáljak! A napi oldalmegjelenítésekkel most nem untatnék senkit, csak annyit jegyeznék meg, hogy volt eddig egy napi rekordom, ami tegnap majdnem a duplájára ugrott, ezért is köszönettel tartozom!
Szerettem volna betenni egy képet magamról, de mivel nem találtam olyat, ami igazán jól mutatott volna (vagy nem látszik teljesen az arcom, vagy béna a mosolyom, vagy egyszerűen csak kicsi a kép) ezért készítettem egy montázst, kivágtam magam pár csoportképről meg ilyenek, így született meg ez:
Most utoljára szeretnék mindent megköszönni az olvasóimnak, azt, hogy szakítottak rám időt, hogy olvasták a blogot, hogy kommenteltek és, hogy szerették! Sokat jelentett nekem az a sok támogatás amit kaptam, és bízom abban, hogy ennek itt nincs vége! A következő blogomat sokkal jobbra fogom írni, szebb kinézettel, (talán) több résszel! Köszönöm még egyszer, utoljára! *Bia*
Köszönöm
Köszönöm mindenkinek, aki kitartott a történetem mellett, aki buzgón olvasta az egymást követő részeket, azért, mert őszintén érdekelte. Az a boldogság amit nekem szereztetek ezzel, leírhatatlan és felbecsülhetetlen. Minden nap úgy értem haza, úgy tanultam, hogy csak egy dolgot vártam: leülhessek a gépem elé és írhassak. Írhassam a történetet az olvasóimnak, a barátnőimnek és magamnak. Öröm volt nektek írni, emiatt is köszönettel tartozom.
Kommentelők
Ha összeszámoljuk a komizókat, hét embert különböztetünk meg. Ebből ötöt személyesen is ismerek, egy osztályba járunk. Először kettőt emelnék ki: Lillát (Barta Lilla, LolaTheUnicorn) és Esztit (Eszty Besty, ST). Ők a legeslegjobb barátnőim, mindenkinek ilyen szeretetteljes barátokat kívánok! Végigolvasták a blogot, komiztak, ötleteket adtak, képeket kerestek, tartották bennem a lelket! A közhely pedig teljesen igaz: nélkülük nem sikerült volna! Már az elején voltak megpróbáltatások, ezeket nekik köszönhetően átvészeltem. Nem mondtam elégszer, és nem is tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire köszönöm nekik! Soha nem fogom tudni meghálálni azt a sok beszélgetést, kommentet, tanácsot és lelkesítő szöveget amikről még talán ők maguk sem tudták mennyire sokat segítenek nekem. Nem győzöm újra meg újra hangsúlyozni mennyit jelent nekem, hogy a sztori közepén nem hagytak ott, egyedül egy félkész történettel! Lányok, köszönöm nektek, végtelenül hálás vagyok!
Linda (NÁMBŐRVÁN) is hasonló, kulcsfontosságú szerepet játszott a történet megírásában. Ő (velem ellentétben) milliószor járt már Párizsban és tökéletesen beszélni a nyelvet is. Neki biztos nehéz lehetett az olvasás, hiszen a sztori olyan helyen játszódik ahol ő már nagyon sokszor járt, és szerintem a blog nem mindig tükrözte a valóságot. Ezért nagyon hálás vagyok, ahogy azért a sok segítségért is amit a nyelvvel kapcsolatban kaptam. Linda, köszönöm neked! És most az álnevének a jelentését is szeretném feltárni (bár már biztos mindenki megfejtette). Námbőrván, azaz number one, ami annyit jelent, hogy első számú, ebben az esetben pedig első számú olvasót takar. Linda ezzel a névvel illette magát már akkor, mikor az olvasást elkezdte, nem is sejtve, hogy ezzel mekkora örömet szerez nekem. Köszönöm!
Sziszi (Sziszi xu, CHU-CHUNG) is az olvasóim közé tartozik, bár a blogot soha nem fejezte be és szerintem soha nem is fogja. De nem lehetek telhetetlen, be kell érnem azzal a húsz résszel amit elolvasott infóórán. Folyton az okos telefonján lóg de a blogomat nem sikerült befejeznie, annak ellenére, hogy állandóan azt hangoztatja mennyire szereti. Nem baj, igazán örülök, hogy legalább azt a keveset elolvasta. Köszönöm.
Van még egy lány, akit ismerek és meg kell említenem mint kommentelő. Bogi (Barbie), akit őszinte utálatban részesítek. Aki ismer, az tudja, hogy ez a gyűlölet jogos, és rengetegen osztják is a véleményem. A kommentjei eltűntek a harmadik rész után, ennek pedig egyszerű oka van: nem olvasta. Pontosan tudom, hogy csak az első hat részt olvasta el. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen több milliárdan nem olvasták a blogomat, de ő a legjobb barátnőmnek titulálta magát, és mint később kiderült korántsem volt az. De még ha nem is érdekelték volna az írásaim, én még azt is megértettem volna. Viszont ő teljesen hülyének nézett, azt hitte nem tudok semmiről, egy barátnőmnek könyörgött, hogy ne mondja el nekem az igazságot. Neki nem tudok mit megköszönni, talán csak azt, hogy felnyitotta a szemem arról, mennyire nem jó barát. Amúgy az utálatomnak ezen kívül még ezer és egy oka van, többek között az is, hogy Blogger mániásnak nevezett. De most már ideje túljutnom ezen.
Kata is a lelkes komizók közé tartozik, akit egyébként személyesen nem ismerek, mégis nagyon megkedveltem. Az a sok támogatás amit tőle kaptam, ösztönzőleg hatott rám. Emlékszem, mikor három hónapja megkaptam tőle az első kommentet. Az volt az első megjegyzés, ami idegen embertől érkezett, tehát kiderült: végre valaki (akit nem ismerek) olvassa a blogom! Majdnem kiugrottam az ablakon (pedig a negyedik emeleten lakom) mikor megláttam, hogy érkezett egy komment, névtelenül. Ez este felé volt, tehát utána egészen lefekvésig nem lehetett levakarni az arcomról a mosolyt, ami ottragadt, mikor a megjegyzést megláttam: "Most kezdtem el olvasni, és nagyon tetszik! Hadd kérdezzem meg, hány éves vagy?" A boldogságom mérhetetlen volt, ezt pedig nagyon köszönöm neked, Kata! Te talán nem is tudtad, milyen hatással voltak rám azok a komik! Feltöltöttek, reményt adtak, hogy valakinek tényleg tetszik a blog! De nem akarom túldramatizálni vagy elnyáladzani ezt az utolsó részt, tehát csak annyit mondok: köszönöm! És szeretnék bocsánatot kérni, amiért a blogomban elütött téged egy autó, akkor még nem tudtam a nevedet, mikor azt a részt megírtam!
Mely pedig az utolsó ember akit kommentelőként említek, bár tőle csak egy származik. Neki is köszönöm, hogy olvasta a blogom, sőt, még a saját blogjára is kitette! Ez nagyon jól esett, hálás vagyok érte!
A névtelen komikról pedig majdnem mindig tudtam, hogy kitől származik!
Szereplők
Gondoltam érdekes lenne, ha leírnám, honnan kapartam össze a szereplőket. Mármint a jellemükre gondolok.
Cinthiát magammal tudnám azonosítani, a saját képemre formáltam a szereplőt. Ugyanazok a tulajdonságok, amiket az első részben leírtam róla, majdnem mind rám is igazak. Bár zene terén van egy kis eltérés, mivel én az electro-t is nagyon szeretem! De ahogy így újraolvasom a leírást róla, azért van pár dolog, amit csak úgy hozzáadtam.
Vivi igazából "senki", őt Cinty ellentéteként próbáltam ábrázolni, remélem sikerült. Persze a vásárlási-mánia mindkettőben megvan, és a fiúkkal szembeni viselkedésük is hasonló.
Viktor és Tomi igazából csak kedves srácok, akiket filmekben láthattam. Tulajdonképpen két zene őrült, gondoskodó, szeretetteljes fiút akartam megformálni, akik nem hasonlítanak egymásra.
Maradjunk annyiban, hogy Tinát mintáztam valakiről, aki ezt nagyon nem érdemelte meg.
Colette egy igazi keverék, minden csitrit próbáltam belesűríteni, akivel valaha dolgom volt.
Jean egyszerűen csak egy barom, nem volt nehéz megformálni!
A történetről
A történet tavaly nyáron pattant ki a fejemből, bár arra már nem emlékszem, hogy hogy jött nekem ez a sztori. Egy biztos: nyár eleje volt. Elkezdtem leírni egy füzetbe a gondolataimat (ugye milyen maradi vagyok?), akkor még teljesen máshogy. Az alapötlet ugyanaz volt, de rengeteg dolog máshogy történt. Csak a második nap végéig írtam le, aztán pedig valamiért ráuntam és abbahagytam. Januárban olvastam két blogot, és kedvem támadt újra elővenni Cinthia történetét, gondoltam leírom blogba. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen hatással lesz rám ez a blog. Írni mindig szerettem, a fogalmazásaim jól sikerültek, de nem gondoltam volna, hogy képes leszek végigírni egy 75 részes történetet. Szerencsére tartották bennem a lelket az olvasók, ezért nem hagytam abba. Jó érzés volt úgy hazamenni, hogy várják a részt, bár nem mindig volt időm írni. Viszont büszke vagyok magamra, hogy a témazárók kereszttüzében össze tudtam hozni négy hónap alatt ezt a blogot! Talán nem volt 43 olvasóm, 13875 oldalmegjelenítésem, de én élveztem, remélem ti is!
Elnézést
Elnézést szeretnék kérni az esetleges pontatlanságokért a blogban. Elsősorban Párizzsal kapcsolatban, ahol én eddig egyszer jártam, két évesen, tehát semmire nem emlékszem. A francia beszédek leírásában (ami inkább csak az elején volt) is segítségül kellett hívnom a Google fordítót, meg az egyik barátnőmet.
Kinézet
A kinézetre elég sok kritikát kaptam, főleg a modulokat illetően, de az egyszerűséget sem tartották jónak páran. Nem tudom, ezt a kinézetet még az elején választottam, egyszer sem változtattam meg (csak néha hozzáadtam egy-egy modult), nekem tetszett. Igazság szerint amikor ezt beállítottam, semmit nem tudtam a Blogger-ről, kattintgattam, aztán ez lett belőle. Szerintem szép, elég The Eiffel Romance-es.
Következő blog
És akkor a következő blogom! Már pár hónapja megfogalmazódott bennem a következő történetem, ami szintén egy hónapot fog felölelni. Belecsapok a gimis életbe, Alex és Emma lesz a főszereplő, annyit megígérhetek, hogy több lesz a bonyodalom, mint ebben a blogban. Alex a nyomik táborát erősíti, Emma menő. Mindketten a budapesti magánsuliba járnak, ezen kívül szomszédok. Emma erről mintha nem is tudna, tudomást sem vesz Alexről, aki viszont nagyon erős és gyengéd érzelmeket táplál a lány iránt. Ezt az iskolai hierarchia és Emma pasija, Márk nehezíti... mi lesz ebből? Csalódások, ki nem mondott érzések és meg nem tartott fogadalmak szegélyezik az utat, amin Alex indult el, egyedül, hogy Emmát megszerezze!
Úgy tervezem, hogy nyáron megírom és szeptemberben felteszem. Ezt kicsit nehezíti, hogy már csak két hónapom van megírni, de bízom magamban, remélem sikerülni fog. Ez azért is fontos, mert jövőre felvételizek, tehát konkrétan semmi időm nem lesz írni, ezért szeretném nyáron. Nagyon számítok az olvasóimra, remélem arra a blogra is rákaptok majd!
Amint feltettem az első részt, kiteszem erre a blogra, tehát itt megtaláljátok. Facebook-on is bejelölhettek ( https://www.facebook.com/bianka.demeter.14 ), de írjátok meg, hogy az olvasóim vagytok, mert nem szokásom idegeneket visszajelölni. Ha ezt teszitek, akkor én szívesen elküldöm neketek szeptemberben a blog címét, de majdnem biztos, hogy a falamon is megtaláljátok majd. E-mailt is írhattok, akkor majd én is írok ha megvan a blog. Örülnék neki, ha írnátok ötleteket is, zenéket amiket szerettek, vagy bármit, amit szeretnétek ha bekerülne a blogba. Nem garantálom, hogy mindent be fogok tenni, de igazán örülnék pár jó ötletnek! E-mail címem: demeter.bianka.vivien@gmail.com Vicces szituációkat, iskolai programokat, bármi ami eszetekbe jut, nyugodtan írjátok meg!
(Zárójelben megjegyezném, hogy már a harmadik blogom témája is megfogalmazódott bennem!)
Magamról
Nem igazán szeretnék magamról beszélni, inkább csak azt akarom elmondni, mennyit fejlődtem. Szerintem ez a négy hónap, amit írással töltöttem, meghozta a gyümölcsét! Az első és az utolsó rész összehasonlíthatatlan, ez magáért beszél!
Arról is szeretnék említést tenni, milyen hatással volt rám a blogírás. Bevallom, voltak negatív hátulütői is a dolognak, mikor éjfélig forgolódtam, mert azon agyaltam, hogy éppen Tomi mit mondjon a következő részben. Azonban ez eltörpül amellett a sok fantasztikus dolog mellett, amit kaptam az olvasóimtól és ettől a történettől! Minden komment egy-egy mosoly volt, minden oldalmegjelenítés egy-egy napsugár a viharos hetedik osztályban! Köszönöm!
Számok
Még az írás kezdetekor szerettem volna elérni a száz részt. Ez persze nem sikerült, ahogy gyűltek a részek, annál jobban afelé hajlottam, hogy csak hatvan lesz. Meglepetésként ért, mikor a hatvanadik résznél még csak a Geris dolog végénél tartottam, még az üzlet rejtélye sem derült ki. Aztán a hetvenötöt szerettem volna megvalósítani, ez pedig sikerült (az első rész nincs megszámozva). A vége felé a 3000 oldalmegjelenítés volt a célom, ez pár napja sikerült is, most éppen 3272-n állok. Ezt azért nem tettem ki a blogra, mert kicsit rossz volt nézni, hogy más blog csak úgy szárnyal, olyat is láttam, ahol 130000 körül állt a mutató. De nektek most elárulom, hogy ennyi volt, és én ennek is igazán örülök, hiszen ez volt a célom! Kommentekből a 200-at akartam elérni, ez ma sikerült, éppen 201 van! Én minden megjegyzésre válaszoltam, kivéve talán egyre, amire nem igazán tudtam mit! De tényleg mindig arra törekedtem, hogy reagáljak! A napi oldalmegjelenítésekkel most nem untatnék senkit, csak annyit jegyeznék meg, hogy volt eddig egy napi rekordom, ami tegnap majdnem a duplájára ugrott, ezért is köszönettel tartozom!
Szerettem volna betenni egy képet magamról, de mivel nem találtam olyat, ami igazán jól mutatott volna (vagy nem látszik teljesen az arcom, vagy béna a mosolyom, vagy egyszerűen csak kicsi a kép) ezért készítettem egy montázst, kivágtam magam pár csoportképről meg ilyenek, így született meg ez:
Most utoljára szeretnék mindent megköszönni az olvasóimnak, azt, hogy szakítottak rám időt, hogy olvasták a blogot, hogy kommenteltek és, hogy szerették! Sokat jelentett nekem az a sok támogatás amit kaptam, és bízom abban, hogy ennek itt nincs vége! A következő blogomat sokkal jobbra fogom írni, szebb kinézettel, (talán) több résszel! Köszönöm még egyszer, utoljára! *Bia*
2013. június 21., péntek
73. Rész: Egy évvel később...
Sziasztok! Ha azt vesszük, hogy ez az utolsó olyan rész, amiben még a szereplőkről van szó, akkor igaziból ez az utolsó... Ez nagyon szomorú, rendkívül megkedveltem ezt a történetet, közel áll a szívemhez. De ez még mindig nem a búcsú ideje, az majd a következő rész feladata! Jó olvasást, komizzatok! *Bia*
Egy évvel később...
Azután a bizonyos július 31-e után minden fenekestül megváltozott. Még Viktor és Tomi előtt is volt már arról szó, hogy Vivivel összeköltözünk az egyetem kezdetekor. Ez megvalósult, csak egy kicsit megtoldódott két rumlis fiúval! Hosszú napokon át való keresés után végre találtunk egy kétszobás lakást, ami elég közel van mindkettőnk fősulijához. Augusztus végén bebútoroztunk és azóta éljük a mi kis életünket. Korán reggel mi lányok elmegyünk a suliba és délutánig tanulunk, amíg a fiúk dolgoznak. Viktor a szokásos helyén, a McDonald's-ban szolgálja ki az embereket, és legnagyobb meglepetésemre még Tomi is talált normális munkát. Egy fényképész segédje, osztályfotókat készít meg újságcikkekbe képeket. Vivi egy kicsit ki volt akadva azon, hogy gimis libákat fog fotózni, de aztán Tomi meggyőzte, hogy semmi oka nincs aggódni. Amúgy ez a vita Viktor és köztem is lezajlott, hiszen péntekenként csak úgy özönlenek a 16 éves csajok a gyorsétterembe. Viktor megígérte, hogy rájuk se fog nézni, és ha igen, akkor is ezekkel a szavakkal a fejében: az én barátnőm mennyivel szebb!
Viszont az a kevés pénz amit a fiúk összeszedtek egy hónapban nem igazán volt elég a lakbérre. Ekkor állt elő Vivi az évszázad legjobb ötletével, miszerint alapítsunk bandát! Mind a hárman ugrottunk az ajánlatra, rögtön kerestünk helyet is, ahol péntek esténként játszhatunk. A probléma ott kezdődött, hogy nem igazán tudtunk ráhangolódni egymásra, a számok nem illettek hozzánk, nem találtunk elég duettet, kevés volt a rap... Viktor már nagyon rég óta dolgozott dalokon, kicsit átírta őket, Tomi is változtatott az általa írt rapeken, Vivi segített zenét biztosítani hozzá, én meg a hangommal támogattam a dolgokat. Így alakult meg a 4ever-Pop, amiben Tomi dobol/rappel, Vivi gitározik, Viktor énekel/gitározik, én pedig énekelek. A klub ahol zenélünk nagyon jó hely, kedvesek az emberek és jó a fizetés. Így, több mint tíz hónap után már kezd nagyon megszokni és megkedvelni a közönség, amit igazán jó látni.
Viktorék régi bandája feloszlott, az ottani srácok kissé csalódottak voltak, mikor augusztusban a Vész tesók visszatértek Párizsba, hogy elhozzák a cuccaikat, ezzel egy időben pedig bejelentették a csapat megsemmisítését is. Tina bandája ennek ellenére köszöni szépen, él és virul! Bár a lánynak komolya erőfeszítéseket kell tennie, hogy még a zenére is legyen ideje, de mindent megtesz, mivel semmiképp sem akarja abbahagyni a zenélést.
Krisztián azóta további két cukrászdát nyitott Párizsban, amik igen nagy jövedelemmel szolgálnak. Ha egy nap esetleg Tinával végleg összekötik az életüket (a házasságra gondolok), akkor egy elég pénzes család fog kialakulni! A Gucci tulajdonosa és egy nagy cukrászat vezetője... Elég jól hangzik!
Matthieu a legutóbbi hírek szerint boldog házasságban él Justine-al, és már teljesen megbékélt a mostani helyzettel (mármint, hogy Tina vette át az üzletet és nem Viktor). Voltak kicsapongások, kínos telefonbeszélgetések, mikor pillanatnyi elmezavarában mégis a fiát kívánta volna örökösnek, de ezeket nyugisan lerendezték.
Colette-ről és Jean-ról (szerencsére) nincs információm, de szerintem már rég halálra csalták egymást! Ez esetben Párizs egy hivatásos ribanctól és egy született seggfejtől szabadult meg (már elnézést a kifejezésekért)!
Eszterrel majdnem minden héten találkozunk, bár néha nehéz helyet szorítani neki, a sok tanulás meg a banda... de végül mindig sikerül! Ilyenkor beülünk valahova kávézni, miközben megbeszéljük a fontos (és kevésbé fontos) dolgokat.
Egy meglepő dolog is történt az elmúlt egy évben velem, amit talán soha nem gondoltam volna. Anyukám legutóbbi telefonhívása óta elég sokat gondoltam rá. Egy nap Viktornak feltűnt, hogy valamin nagyon agyalok, ezért megpróbálta kideríteni, hogy mi az.
- Min gondolkodsz? - ült le mellém a nappaliban.
- Szerinted megváltozott? - kérdeztem tőle.
- Ki? Bruce Willis? Szerintem nagyon! - bólogatott. Azért gondolta, hogy róla beszélek, mert pár órával előtte a színészről beszélgettünk.
- Nem, nem ő! - ráztam a fejem. - Anyukám!
Viktort kicsit sokkoltam ezzel a kijelentésemmel, de válasza rögtön volt.
- Tizennyolc év nagyon hosszú idő! - érvelt. - Annyi idő alatt hentesből is lehet sztepptáncos!
- És önző alkoholistából szerető anya? - néztem rá.
- Az is előfordulhat - tárta szét a karját.
- Szerintem felhívjam?
- Mindenképp! - válaszolta.
Így történt, hogy valamikor novemberben felhívtam anyukámat. Nagyon örült nekem, de azt mondta, hogy most már személyesen is találkoznunk kell, ezért egy héttel később a Starbucks-ban ülve beszélgettünk. Kiderült, hogy van férje, két gyereke és fizető állása.. A férfit Dohány Andrásnak hívják, majdnem 16 éve ismeri, elmondása szerint mindent neki köszönhet, mikor megismerkedtek ő rögtön elvonóra küldte, ahol kigyógyult az alkoholfüggőségéből. Ezután elkezdtek járni, és kilenc éve házasok. Anyu tényleg teljesen tiszta, nem is kockáztat, ünnepekkor sem iszik, pezsgőt sem. A gyermekei nagyon kicsik, mutatott róluk képeket. A fiatalabb kisfiú, Ákos a neve. Ő két éves és nagyon aranyos!
.jpg)
Az idősebb öt éves, lány, Bianka a neve. Ő is hasonlóan bájos.
Tehát lett két féltesóm, ami fantasztikus. Már többször meglátogattam őket, András nagyon kedves, a gyerekek tündériek, Viktor is nagyon jól kijön velük.
Laura és Dávid sorra nyerik a versenyeket, nagyon boldogok. Geriről semmi hír, belenyugodott abba, hogy Vivi már Tomival jár. Ádám és Niki (Vivi tesói) egyedül maradtak gyerekekként a Németh-rezidenciában, már Nikinek kell megbirkóznia Ádám baromságaival. Azért néhány focimeccset mind a négyen meglátogatunk, ahol sipítozó gimis lányok őrült sikolyokkal szurkolnak Vivi öccsének. Gyakran elkísérjük Nikit vásárolni, abból viszont a fiúk kimaradnak.
Összességében nagyon jól alakult az elmúlt egy év, mindenki boldog, a történetünk végül 90°-os szöget véve jóra fordult.
Egy évvel később...
Azután a bizonyos július 31-e után minden fenekestül megváltozott. Még Viktor és Tomi előtt is volt már arról szó, hogy Vivivel összeköltözünk az egyetem kezdetekor. Ez megvalósult, csak egy kicsit megtoldódott két rumlis fiúval! Hosszú napokon át való keresés után végre találtunk egy kétszobás lakást, ami elég közel van mindkettőnk fősulijához. Augusztus végén bebútoroztunk és azóta éljük a mi kis életünket. Korán reggel mi lányok elmegyünk a suliba és délutánig tanulunk, amíg a fiúk dolgoznak. Viktor a szokásos helyén, a McDonald's-ban szolgálja ki az embereket, és legnagyobb meglepetésemre még Tomi is talált normális munkát. Egy fényképész segédje, osztályfotókat készít meg újságcikkekbe képeket. Vivi egy kicsit ki volt akadva azon, hogy gimis libákat fog fotózni, de aztán Tomi meggyőzte, hogy semmi oka nincs aggódni. Amúgy ez a vita Viktor és köztem is lezajlott, hiszen péntekenként csak úgy özönlenek a 16 éves csajok a gyorsétterembe. Viktor megígérte, hogy rájuk se fog nézni, és ha igen, akkor is ezekkel a szavakkal a fejében: az én barátnőm mennyivel szebb!
Viszont az a kevés pénz amit a fiúk összeszedtek egy hónapban nem igazán volt elég a lakbérre. Ekkor állt elő Vivi az évszázad legjobb ötletével, miszerint alapítsunk bandát! Mind a hárman ugrottunk az ajánlatra, rögtön kerestünk helyet is, ahol péntek esténként játszhatunk. A probléma ott kezdődött, hogy nem igazán tudtunk ráhangolódni egymásra, a számok nem illettek hozzánk, nem találtunk elég duettet, kevés volt a rap... Viktor már nagyon rég óta dolgozott dalokon, kicsit átírta őket, Tomi is változtatott az általa írt rapeken, Vivi segített zenét biztosítani hozzá, én meg a hangommal támogattam a dolgokat. Így alakult meg a 4ever-Pop, amiben Tomi dobol/rappel, Vivi gitározik, Viktor énekel/gitározik, én pedig énekelek. A klub ahol zenélünk nagyon jó hely, kedvesek az emberek és jó a fizetés. Így, több mint tíz hónap után már kezd nagyon megszokni és megkedvelni a közönség, amit igazán jó látni.
Viktorék régi bandája feloszlott, az ottani srácok kissé csalódottak voltak, mikor augusztusban a Vész tesók visszatértek Párizsba, hogy elhozzák a cuccaikat, ezzel egy időben pedig bejelentették a csapat megsemmisítését is. Tina bandája ennek ellenére köszöni szépen, él és virul! Bár a lánynak komolya erőfeszítéseket kell tennie, hogy még a zenére is legyen ideje, de mindent megtesz, mivel semmiképp sem akarja abbahagyni a zenélést.
Krisztián azóta további két cukrászdát nyitott Párizsban, amik igen nagy jövedelemmel szolgálnak. Ha egy nap esetleg Tinával végleg összekötik az életüket (a házasságra gondolok), akkor egy elég pénzes család fog kialakulni! A Gucci tulajdonosa és egy nagy cukrászat vezetője... Elég jól hangzik!
Matthieu a legutóbbi hírek szerint boldog házasságban él Justine-al, és már teljesen megbékélt a mostani helyzettel (mármint, hogy Tina vette át az üzletet és nem Viktor). Voltak kicsapongások, kínos telefonbeszélgetések, mikor pillanatnyi elmezavarában mégis a fiát kívánta volna örökösnek, de ezeket nyugisan lerendezték.
Colette-ről és Jean-ról (szerencsére) nincs információm, de szerintem már rég halálra csalták egymást! Ez esetben Párizs egy hivatásos ribanctól és egy született seggfejtől szabadult meg (már elnézést a kifejezésekért)!
Eszterrel majdnem minden héten találkozunk, bár néha nehéz helyet szorítani neki, a sok tanulás meg a banda... de végül mindig sikerül! Ilyenkor beülünk valahova kávézni, miközben megbeszéljük a fontos (és kevésbé fontos) dolgokat.
Egy meglepő dolog is történt az elmúlt egy évben velem, amit talán soha nem gondoltam volna. Anyukám legutóbbi telefonhívása óta elég sokat gondoltam rá. Egy nap Viktornak feltűnt, hogy valamin nagyon agyalok, ezért megpróbálta kideríteni, hogy mi az.
- Min gondolkodsz? - ült le mellém a nappaliban.
- Szerinted megváltozott? - kérdeztem tőle.
- Ki? Bruce Willis? Szerintem nagyon! - bólogatott. Azért gondolta, hogy róla beszélek, mert pár órával előtte a színészről beszélgettünk.
- Nem, nem ő! - ráztam a fejem. - Anyukám!
Viktort kicsit sokkoltam ezzel a kijelentésemmel, de válasza rögtön volt.
- Tizennyolc év nagyon hosszú idő! - érvelt. - Annyi idő alatt hentesből is lehet sztepptáncos!
- És önző alkoholistából szerető anya? - néztem rá.
- Az is előfordulhat - tárta szét a karját.
- Szerintem felhívjam?
- Mindenképp! - válaszolta.
Így történt, hogy valamikor novemberben felhívtam anyukámat. Nagyon örült nekem, de azt mondta, hogy most már személyesen is találkoznunk kell, ezért egy héttel később a Starbucks-ban ülve beszélgettünk. Kiderült, hogy van férje, két gyereke és fizető állása.. A férfit Dohány Andrásnak hívják, majdnem 16 éve ismeri, elmondása szerint mindent neki köszönhet, mikor megismerkedtek ő rögtön elvonóra küldte, ahol kigyógyult az alkoholfüggőségéből. Ezután elkezdtek járni, és kilenc éve házasok. Anyu tényleg teljesen tiszta, nem is kockáztat, ünnepekkor sem iszik, pezsgőt sem. A gyermekei nagyon kicsik, mutatott róluk képeket. A fiatalabb kisfiú, Ákos a neve. Ő két éves és nagyon aranyos!
.jpg)
Az idősebb öt éves, lány, Bianka a neve. Ő is hasonlóan bájos.
Tehát lett két féltesóm, ami fantasztikus. Már többször meglátogattam őket, András nagyon kedves, a gyerekek tündériek, Viktor is nagyon jól kijön velük.
Laura és Dávid sorra nyerik a versenyeket, nagyon boldogok. Geriről semmi hír, belenyugodott abba, hogy Vivi már Tomival jár. Ádám és Niki (Vivi tesói) egyedül maradtak gyerekekként a Németh-rezidenciában, már Nikinek kell megbirkóznia Ádám baromságaival. Azért néhány focimeccset mind a négyen meglátogatunk, ahol sipítozó gimis lányok őrült sikolyokkal szurkolnak Vivi öccsének. Gyakran elkísérjük Nikit vásárolni, abból viszont a fiúk kimaradnak.
Összességében nagyon jól alakult az elmúlt egy év, mindenki boldog, a történetünk végül 90°-os szöget véve jóra fordult.
A következő részt nem biztos, hogy fel tudom tenni holnap, mert ma a Balatonra megyek, és nem tudom, hogy mennyi időm lesz írni. Megpróbálom, de lehet, hogy csak vasárnapra készül el (ha nagyon nem lesz időm akkor pedig hétfőre)! *Bia*
2013. június 20., csütörtök
72. Rész: Happy End
Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy csak most hozom ezt a részt, de ma ballagtattuk a nyolcadikosokat, volt biziosztás meg minden... Képzeljétek ötös lettem mindenből!
Erre a részre már talán mondhatnánk, hogy utolsó, mivel gyakorlatilag ez az utolsó, amiben még történik valami... De azért ez még nem a könnyes búcsú ideje, főleg mivel a legtöbben csak holnap fogják meglátni ezt a részt, kivéve ha olyan éjjeli baglyok mint én, és még este 11-kor is blogot olvasnak. Tényleg sajnálom, hogy csak most tudtam feltenni, és tudom, hogy tényleg csak holnap tudjátok majd elolvasni, de ha én azt mondtam, hogy ezen a héten minden nap felteszek egy részt, akkor az úgy is lesz! Jó olvasást, komizzatok! *Bia*
"Beszálltunk a kocsiba és elindultunk..."
Cinthia szemszöge:
Otthon minden ugyanolyan! A repülőút kellemesen telt, Vivivel zenét hallgattunk és beszélgettünk. Bár a tudat, hogy Viktort soha többé nem látom elkeserítő, mégis tudom, hogy ez így a jobb. Nem lehetek önző, nem kényszeríthetem, hogy velem maradjon, neki kötelezettségei vannak. Ha velem akart volna maradni, megtette volna...
Eszter nagyon örült a hazaérkezésemnek, már a reptéren a nyakamba ugrott. Mindent hallani akart, amit még nem meséltem el, ezért úton a házunk felé elregéltem az elmúlt napok történéseit. Nagyon meglepődött azon, hogy Viktor nem engem választott, de felvilágosítottam, hogy nem ő döntött így. Ha hagytam volna választani, még mindig Párizsban várnék a döntésére.
A ház olyan volt, mintha el sem hagytam volna, a szobámban mindent a helyén találtam, bár nem feltételeztem, hogy Eszter bármit is megpiszkált volna a távollétemben. Jó volt látni a szekrényemen lévő kacatokat, amik azért őszintén szólva kicsit hiányoztak. A nyaralás alatt néha rám tört a honvágy, de mindig elmúlt pár perccel később, mikor Vivi megemlített valami vicceset, vagy Viktor megfogta a kezem.
Este vacsora után - Eszter a tiszteletemre rendelt sushi-t - a szobámban ülve gondolkodtam. Egy másik életben vajon máshogy alakultak volna a dolgok Viktorral? Persze mindjárt átmegyek Majkába: Szólj rám, ha egyszer véletlen összefutnánk egy másik életben! De most komolyan! Ha az apja nem egy multicég tulajdonosa lenne, akkor happy end-el végződött volna a történetünk? Az a legviccesebb az egészben, hogy ha nem Matthieu-é lenne a Gucci, akkor Viktor soha nem dolgozott volna ott, tehát talán soha nem találkoztunk volna. Esetleg akkor, ha Vivi elrángat a mekibe... de még akkor sem biztos! Sőt, akkor Tina sem lehetne most együtt Krisztiánnal, mivel a srác Párizsban élne, a lány pedig itt. És akkor talán Tina még mindig együtt lenne Gerivel, ergo Vivi nem tudta volna elmondani mit érez, nem tudta volna elénekelni neki azt a két számot, nem tudott volna továbblépni. De igazán felesleges ezen rágódnom, mivel ami megtörtént, megtörtént. Matthieu a boldog tulajdonosa egy hatalmas divatcégnek, amit Viktor örököl, Tina Krisztiánnal jár, Vivi pedig túljutott Gerin.
A falamon lógó képre pillantottam, amit még Vivitől kaptam a repülőn. Mikor hazaértem, az első dolgom volt megfelelő helyet keresni neki, a választásom pedig egy falon lógó, árva szögre esett.
A festmény nagyon szép, Vivi csak nekem készítette.
Este tíz felé az ágyamban fekve bámultam a plafont. Hirtelen koppanásra lettem figyelmes, de ez akkor még nem nem érdekelt. Viszont mikor másodjára is megütődött valami az ablakomon, kimásztam a fekvőhelyemről és kinéztem az utcára. A pulzusom az átlag fölötti értéket mutatta, a hasam görcsbe rándult, a döbbenetem pedig nagyobb volt, mint addig bármikor. Viktor a fehér kocsijának dőlve állt az ablakom alatt, gitárt tartva a kezében, szívdöglesztő mosollyal. Gyorsan kitártam az ablakomat, hogy halljam is őt. Mit ne mondjak, megérte.
Megpengette a húrokat és már bele is kezdett Jesse McCartney számába, a How do you sleep-be. Sötét volt, az autója világított, amivel (ha jól számolok) több mint tíz órát kellett utaznia, csak azért, hogy idejöhessen!
http://www.youtube.com/watch?v=4bsXRqI1WbI
Ohh oh, ohh oh, ohh oh, oh
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you (megrázta a fejét)
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep? (nézett fel rám kérdőn)
I found the letter you wrote me (felmutatta a rózsaszín borítékot)
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
Tried my best at movin' on, have yet to find a girl like you (ismét fejet rázott)
See things now I didn't before, now wishin' I had more time with you
How do you stay awake, knowin' all I do is think of you?
All the things we thought about, then never will have done happen again
If I could just see you (rám mutatott)
If I had my way come and get you girl in your favorite car with the missing top (a háta mögé mutatott)
Remember 'round my way where we used to park
And did all those things to steal your heart
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep?
I found the letter you wrote me
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
Baby all that I hear from my friends again, again and again, come and ask 'bout you
They say "We saw your girl at the game and damn we got to say a big mistake by you"
Not only does your body bang but I miss the conversation too (bólogatott)
Tell me that you're gettin no sleep, can't think, can't eat, util I come see you
If I had my way come and get you girl in your favorite car with the missing top
Remember 'round my way where we used to park
And did all those things to steal your heart
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep?
I found the letter you wrote me
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
Tomi kilépett az autó mögül, a tesója mellé állt és belekezdett a dal rap részébe, amit kicsit átdolgoztak.
Look, now it's been about a year and I'm tryin to figure out, how could ya?
Forget about who loves you the most, why would ya? (Viktor felé biccentett)
Heal his heart, heal his brain
Oh how I wish you could feel his pain
'Cause he couldn't get you off his mind if he tried (megpöckölte az öccse fejét)
Twenty-four seven, three six five (a számokat vizuálisan is ábrázolta az ujjaival)
And his nights so cold, days so long
They say you don't know what you got 'til it's gone
Well it's gone and he's trippin how much he miss it
And you steady walkin 'round like he never existed (két ujjával lépkedést imitált)
And it's hard to understand, you got another plan
Tryin' to play harder, you got another man
But you'll never find another like moi (ismét Viktorra mutatott)
That have you ridin' round in a drop top car (a fehér cabrio felé bökött)
Baby you a star and it's time that you know it
So much love and it's time that now we show it (VETO!)
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep?
I found the letter you wrote me
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep?
I found the letter you wrote me
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
Vége lett a számnak, kirohantam a szobámból, le az emeletről, ki a bejárati ajtó, egészen addig, amíg Viktor nyakába nem borultam.
- Megígértem, hogy hazajövök! - suttogta a hajamba, miközben lábaimmal átkulcsoltam a derekát.
- Mi lesz a Gucci-val? - értetlenkedtem, még mindig ölelkezve.
- Tina! - válaszolta egyszerűen, mire megcsókoltam. A részleteket majd később megtudom.
- Honnan tudtad, hol lakom? - csodálkoztam, mialatt a lábaim újra a földre kerültek.
- Tőlem - mászott elő a kocsi mögül Vivi.
- Ez most komoly? - esett le a történés. - Most akkor itt maradsz? - kérdeztem Viktortól.
- Igen - húzta ki magát. - Veled. Örökre!
- Túl nagy szavak - ráztam a fejem szórakozottan.
- Szerintem is - nevette el magát.
- Mi folyik itt gyerekek? - lépett ki az ajtónkon Eszter. - Viktor? - találgatott.
- Igen, én vagyok - intett a... barátom?
- Na, mi történt? - örült meg Eszter.
- Az egy hosszú történet - legyintett.
- Mi lenne, ha mind az öten bejönnétek, összeütök valamit! - invitált a ház úrnője.
- Nem akarunk az így este betolakodni - udvariaskodtak a fiúk.
- Ne vicceljetek! Gyertek! - Eszter nem tágított.
Leültetett minket a konyhában és fénysebességgel kezdett szendvicseket gyártani, miközben a fiúk elmesélték a történteket.
- És már épp elcsíptünk titeket, mikor a gép elindult - ismertette a reggeli eseményeket Tomi.
- Gyorsan kocsiba ültünk és nekivágtunk az útnak, miközben én felhívtam aput, és elmondtam neki, hogy nem vállalom a munkát - folytatta Viktor. - Azt mondta, hogy ő pont erre számított, már beszélt is Tinával. Ezen kicsit meglepődtem, de aztán elmondta, hogy miután jártál nála átgondolta a dolgokat. Úgy vélte, hogy ha eléggé szeretjük egymást ahhoz, hogy el is engedjük egymást, akkor együtt kell maradnunk. Nem hagyja, hogy ugyanazt a hibát én is elkövessem, mint ő. Nem hagyja, hogy feladjam a szerelmem a munkámért, mert egész életemben bánni fogom. Tina pedig igazán tökéletes a feladatra, imádja a Gucci-t, van tapasztalata, apu pedig hajlandó ez alkalommal szemet hunyni afelett, hogy ez az üzlet eredetileg apáról fiúra száll!
- És ő amúgy is Párizsban maradt volna, Krisztián miatt. Tehát utána a húgunkkal is beszéltünk, hallgathattuk ahogy percekig röhög azon, hogy bocsánatot kérünk. Bocsánatot kértünk, amiért őt otthagytuk, és amiért talán Budapesten is maradunk. Teljesen fel volt háborodva, azzal érvelt, hogy ő tud vigyázni magára, mi nyugodtan élvezzük az életet veletek - tárta szét a karját Tomi.
- Egyre jobban kedvelem Tinát - tett le egy nagy tál szendvicset az asztalra Eszter.
- Mi is - válaszoltuk négyen egyszerre.
Soha nem voltam még olyan boldog, mint azon az estén. Hirtelen minden tökéletes lett, Viktor engem választott, újra otthon voltam... Végül mégis happy end lett!
Tehát! Remélem örültök a jó végnek, szerintem tőlem más nem is származhatna, hisz: minden jó, ha a vége jó! De ezen kívül még két részt fel fogok tenni, az egyik a szereplők életéről fog szólni egy év múlva, a másik pedig egyfajta utószó, amiben elbúcsúzom tőletek, az tele lesz mindennel! Köszönetekkel, kulisszatitkokkal, rólam is megtudhattok pár dolgot, és a következő blogomról is említést teszek! Ahogy magamat ismerem, szerintem az lesz a leghosszabb rész, szerintem jól fog sikerülni, érdekes lesz! *Bia*
Erre a részre már talán mondhatnánk, hogy utolsó, mivel gyakorlatilag ez az utolsó, amiben még történik valami... De azért ez még nem a könnyes búcsú ideje, főleg mivel a legtöbben csak holnap fogják meglátni ezt a részt, kivéve ha olyan éjjeli baglyok mint én, és még este 11-kor is blogot olvasnak. Tényleg sajnálom, hogy csak most tudtam feltenni, és tudom, hogy tényleg csak holnap tudjátok majd elolvasni, de ha én azt mondtam, hogy ezen a héten minden nap felteszek egy részt, akkor az úgy is lesz! Jó olvasást, komizzatok! *Bia*
"Beszálltunk a kocsiba és elindultunk..."
Cinthia szemszöge:
Otthon minden ugyanolyan! A repülőút kellemesen telt, Vivivel zenét hallgattunk és beszélgettünk. Bár a tudat, hogy Viktort soha többé nem látom elkeserítő, mégis tudom, hogy ez így a jobb. Nem lehetek önző, nem kényszeríthetem, hogy velem maradjon, neki kötelezettségei vannak. Ha velem akart volna maradni, megtette volna...
Eszter nagyon örült a hazaérkezésemnek, már a reptéren a nyakamba ugrott. Mindent hallani akart, amit még nem meséltem el, ezért úton a házunk felé elregéltem az elmúlt napok történéseit. Nagyon meglepődött azon, hogy Viktor nem engem választott, de felvilágosítottam, hogy nem ő döntött így. Ha hagytam volna választani, még mindig Párizsban várnék a döntésére.
A ház olyan volt, mintha el sem hagytam volna, a szobámban mindent a helyén találtam, bár nem feltételeztem, hogy Eszter bármit is megpiszkált volna a távollétemben. Jó volt látni a szekrényemen lévő kacatokat, amik azért őszintén szólva kicsit hiányoztak. A nyaralás alatt néha rám tört a honvágy, de mindig elmúlt pár perccel később, mikor Vivi megemlített valami vicceset, vagy Viktor megfogta a kezem.
Este vacsora után - Eszter a tiszteletemre rendelt sushi-t - a szobámban ülve gondolkodtam. Egy másik életben vajon máshogy alakultak volna a dolgok Viktorral? Persze mindjárt átmegyek Majkába: Szólj rám, ha egyszer véletlen összefutnánk egy másik életben! De most komolyan! Ha az apja nem egy multicég tulajdonosa lenne, akkor happy end-el végződött volna a történetünk? Az a legviccesebb az egészben, hogy ha nem Matthieu-é lenne a Gucci, akkor Viktor soha nem dolgozott volna ott, tehát talán soha nem találkoztunk volna. Esetleg akkor, ha Vivi elrángat a mekibe... de még akkor sem biztos! Sőt, akkor Tina sem lehetne most együtt Krisztiánnal, mivel a srác Párizsban élne, a lány pedig itt. És akkor talán Tina még mindig együtt lenne Gerivel, ergo Vivi nem tudta volna elmondani mit érez, nem tudta volna elénekelni neki azt a két számot, nem tudott volna továbblépni. De igazán felesleges ezen rágódnom, mivel ami megtörtént, megtörtént. Matthieu a boldog tulajdonosa egy hatalmas divatcégnek, amit Viktor örököl, Tina Krisztiánnal jár, Vivi pedig túljutott Gerin.
A falamon lógó képre pillantottam, amit még Vivitől kaptam a repülőn. Mikor hazaértem, az első dolgom volt megfelelő helyet keresni neki, a választásom pedig egy falon lógó, árva szögre esett.
A festmény nagyon szép, Vivi csak nekem készítette.
Este tíz felé az ágyamban fekve bámultam a plafont. Hirtelen koppanásra lettem figyelmes, de ez akkor még nem nem érdekelt. Viszont mikor másodjára is megütődött valami az ablakomon, kimásztam a fekvőhelyemről és kinéztem az utcára. A pulzusom az átlag fölötti értéket mutatta, a hasam görcsbe rándult, a döbbenetem pedig nagyobb volt, mint addig bármikor. Viktor a fehér kocsijának dőlve állt az ablakom alatt, gitárt tartva a kezében, szívdöglesztő mosollyal. Gyorsan kitártam az ablakomat, hogy halljam is őt. Mit ne mondjak, megérte.
Megpengette a húrokat és már bele is kezdett Jesse McCartney számába, a How do you sleep-be. Sötét volt, az autója világított, amivel (ha jól számolok) több mint tíz órát kellett utaznia, csak azért, hogy idejöhessen!
http://www.youtube.com/watch?v=4bsXRqI1WbI
Ohh oh, ohh oh, ohh oh, oh
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you (megrázta a fejét)
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep? (nézett fel rám kérdőn)
I found the letter you wrote me (felmutatta a rózsaszín borítékot)
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
Tried my best at movin' on, have yet to find a girl like you (ismét fejet rázott)
See things now I didn't before, now wishin' I had more time with you
How do you stay awake, knowin' all I do is think of you?
All the things we thought about, then never will have done happen again
If I could just see you (rám mutatott)
If I had my way come and get you girl in your favorite car with the missing top (a háta mögé mutatott)
Remember 'round my way where we used to park
And did all those things to steal your heart
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep?
I found the letter you wrote me
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
Baby all that I hear from my friends again, again and again, come and ask 'bout you
They say "We saw your girl at the game and damn we got to say a big mistake by you"
Not only does your body bang but I miss the conversation too (bólogatott)
Tell me that you're gettin no sleep, can't think, can't eat, util I come see you
If I had my way come and get you girl in your favorite car with the missing top
Remember 'round my way where we used to park
And did all those things to steal your heart
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep?
I found the letter you wrote me
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
Tomi kilépett az autó mögül, a tesója mellé állt és belekezdett a dal rap részébe, amit kicsit átdolgoztak.
Look, now it's been about a year and I'm tryin to figure out, how could ya?
Forget about who loves you the most, why would ya? (Viktor felé biccentett)
Heal his heart, heal his brain
Oh how I wish you could feel his pain
'Cause he couldn't get you off his mind if he tried (megpöckölte az öccse fejét)
Twenty-four seven, three six five (a számokat vizuálisan is ábrázolta az ujjaival)
And his nights so cold, days so long
They say you don't know what you got 'til it's gone
Well it's gone and he's trippin how much he miss it
And you steady walkin 'round like he never existed (két ujjával lépkedést imitált)
And it's hard to understand, you got another plan
Tryin' to play harder, you got another man
But you'll never find another like moi (ismét Viktorra mutatott)
That have you ridin' round in a drop top car (a fehér cabrio felé bökött)
Baby you a star and it's time that you know it
So much love and it's time that now we show it (VETO!)
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep?
I found the letter you wrote me
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
It's been about a year now
Ain't seen or heard from you
I been missin' you crazy
How do you, how do you sleep?
I found the letter you wrote me
It still smells just like you
Damn, those sweet memories
How do you, how do you sleep?
Vége lett a számnak, kirohantam a szobámból, le az emeletről, ki a bejárati ajtó, egészen addig, amíg Viktor nyakába nem borultam.
- Megígértem, hogy hazajövök! - suttogta a hajamba, miközben lábaimmal átkulcsoltam a derekát.
- Mi lesz a Gucci-val? - értetlenkedtem, még mindig ölelkezve.
- Tina! - válaszolta egyszerűen, mire megcsókoltam. A részleteket majd később megtudom.
- Honnan tudtad, hol lakom? - csodálkoztam, mialatt a lábaim újra a földre kerültek.
- Tőlem - mászott elő a kocsi mögül Vivi.
- Ez most komoly? - esett le a történés. - Most akkor itt maradsz? - kérdeztem Viktortól.
- Igen - húzta ki magát. - Veled. Örökre!
- Túl nagy szavak - ráztam a fejem szórakozottan.
- Szerintem is - nevette el magát.
- Mi folyik itt gyerekek? - lépett ki az ajtónkon Eszter. - Viktor? - találgatott.
- Igen, én vagyok - intett a... barátom?
- Na, mi történt? - örült meg Eszter.
- Az egy hosszú történet - legyintett.
- Mi lenne, ha mind az öten bejönnétek, összeütök valamit! - invitált a ház úrnője.
- Nem akarunk az így este betolakodni - udvariaskodtak a fiúk.
- Ne vicceljetek! Gyertek! - Eszter nem tágított.
Leültetett minket a konyhában és fénysebességgel kezdett szendvicseket gyártani, miközben a fiúk elmesélték a történteket.
- És már épp elcsíptünk titeket, mikor a gép elindult - ismertette a reggeli eseményeket Tomi.
- Gyorsan kocsiba ültünk és nekivágtunk az útnak, miközben én felhívtam aput, és elmondtam neki, hogy nem vállalom a munkát - folytatta Viktor. - Azt mondta, hogy ő pont erre számított, már beszélt is Tinával. Ezen kicsit meglepődtem, de aztán elmondta, hogy miután jártál nála átgondolta a dolgokat. Úgy vélte, hogy ha eléggé szeretjük egymást ahhoz, hogy el is engedjük egymást, akkor együtt kell maradnunk. Nem hagyja, hogy ugyanazt a hibát én is elkövessem, mint ő. Nem hagyja, hogy feladjam a szerelmem a munkámért, mert egész életemben bánni fogom. Tina pedig igazán tökéletes a feladatra, imádja a Gucci-t, van tapasztalata, apu pedig hajlandó ez alkalommal szemet hunyni afelett, hogy ez az üzlet eredetileg apáról fiúra száll!
- És ő amúgy is Párizsban maradt volna, Krisztián miatt. Tehát utána a húgunkkal is beszéltünk, hallgathattuk ahogy percekig röhög azon, hogy bocsánatot kérünk. Bocsánatot kértünk, amiért őt otthagytuk, és amiért talán Budapesten is maradunk. Teljesen fel volt háborodva, azzal érvelt, hogy ő tud vigyázni magára, mi nyugodtan élvezzük az életet veletek - tárta szét a karját Tomi.
- Egyre jobban kedvelem Tinát - tett le egy nagy tál szendvicset az asztalra Eszter.
- Mi is - válaszoltuk négyen egyszerre.
Soha nem voltam még olyan boldog, mint azon az estén. Hirtelen minden tökéletes lett, Viktor engem választott, újra otthon voltam... Végül mégis happy end lett!
Tehát! Remélem örültök a jó végnek, szerintem tőlem más nem is származhatna, hisz: minden jó, ha a vége jó! De ezen kívül még két részt fel fogok tenni, az egyik a szereplők életéről fog szólni egy év múlva, a másik pedig egyfajta utószó, amiben elbúcsúzom tőletek, az tele lesz mindennel! Köszönetekkel, kulisszatitkokkal, rólam is megtudhattok pár dolgot, és a következő blogomról is említést teszek! Ahogy magamat ismerem, szerintem az lesz a leghosszabb rész, szerintem jól fog sikerülni, érdekes lesz! *Bia*
2013. június 19., szerda
71. Rész: Indul a repülő
Sziasztok! Ez még mindig nem a vége, bár már úgy tűnhet! Jó olvasást, komizzatok! *Bia*
"Holnap utazunk, itt hagyjuk Párizst..."
Reggel a telefonom ébresztőjére keltem, ráadásul a Who let the dog out-ra, ami eszméletlen hangerővel kezdett el üvölteni reggel hatkor (korán kellett kelnem, a gép is korán indul, és köztudott mennyire hajlamos vagyok a késésre). Valósággal kilökött a hangos szöveg az ágyból, a szemem rögtön tágra nyílt, a végtagjaim erővel töltődtek föl.
- Ez a nap is eljött - sóhajtottam bánatosan. Kinéztem az ablakon, és úgy döntöttem sétálok egyet. Vivi még úgyis alszik, a mozgolódásommal csak felébreszteném.
Felkaptam valami laza göncöt amit az utazásra készítettem ki, és már indultam is. Természetesen az Eiffel-torony felé vettem az irányt, ezért elkerülhetetlen volt, hogy elhaladjak a Gucci előtt. Más utat nem ismertem és nem akartam az utolsó napomon elveszni a városban. Egy pillanatra megálltam a hatalmas felirat előtt és felnéztem rá.
Minden erőfeszítésem ellenére be kellett néznem, látnom kellett, hogy Viktor ott van-e. Az üzlet még zárva volt, tehát nagy valószínűséggel ő sem tartózkodott ott.
Továbbmentem, egészen a toronyig, ami elég messze volt a szállástól, ezért buszoztam is egy kicsit.
Odaértem az építményhez, leültem egy padra és csak néztem. A meghatározó dolgok mind itt történtek, a randi, az esküvő, és Viktor itt mondta el az üzlet rejtélyét is. Próbáltam mindent felidézni, bár a randi már nagyon régen volt! Alig akartam elhinni, hogy máris harmincegyedike van, tehát egész pontosan négy hete jártam itt először.
A nap épp felkelt, így alulról megvilágítva a Párizs jelképét.
Órákig el tudtam volna bámulni ezt a látványt, gyönyörű volt. Azonban Vivi nagyon tud időzíteni, a csengőhangja egyre hangosabban üvöltött a zsebemből.
- Hol a fenében vagy? A taxi már úton van! Azonnal gyere vissza! - utasított, mikor felvettem a telefonom.
- Jó, sietek - adtam meg magam. Gyorsan felpattantam az éppen érkező buszra, ami elvitt a szállás közelébe. - Csakhogy tudd, egy fantasztikus látványtól szakítottál el! - vágtam Vivihez mikor beléptem a hotelszobába.
- Pont nem érdekel, le fogjuk késni a gépet! - hisztériázott. Igen, kissé kikel magából, ha késéről van szó. Főleg most, mivel ha jól tudom a következő gép csak holnap megy Budapestre.
- Nyugodj le, fel fogunk szállni arra a gépre! Itt vannak a csomagok, gyere induljunk - ragadtam meg a bőröndöket. Vivi még gyorsan végigfutott a szobákon, hátha valamit kifelejtettünk. Szerencsére nem, ezért nagy nehezen elindulhattunk. Bezártuk a szobaajtót, hívtuk a liftet és vártunk. Lementünk a felvonóval és leadtuk a kulcsunkat a recepción.
- Remélem jól érezték magukat! - vigyorgott a recepción a hölgy.
- Csodás volt, köszönjük! - mosolyogtunk mi is.
Kivonszoltuk a bőröndöket a keskeny ajtón és rögtön Tomival találtuk szembe magunkat.
- Sziasztok! - köszönt.
- Viktor? - kérdeztem, miközben a kezem a zsebemben pihenő borítékra vándorolt.
- Még alszik - legyintett. Miért is gondoltam, hogy eljön?
- Értem - vágtam borús képet.
Amíg ők elbúcsúztak, én bepakoltam a bőröndöket a taxiba.
- Mindig emlékezni fogok rád - ígérte meg a rapper.
- Én is rád - csókolta meg Vivi.
- Tomi - léptem hozzá -, ezt odaadnád Viktornak? - nyújtottam át neki a levelet.
- Persze - bólintott.
- Muszáj indulnunk - rágta a szája szélét a barátnőm.
- Menjetek! - intett Tomi.
Viktor szemszöge:
Reggel nagyon fáradtan ébredten, ha aludtam egy órát akkor szerencsém van. Kikászálódtam az ágyamból és a fürdőszobába mentem. Szemügyre vettem a szétbőgött fejemet a tükörben.
- Tehát ilyen, mikor az ember sír. Fantasztikus - forgattam a szemem. - Egy lánynak könnyű, felken egy adag sminket és már nem is látszik!
Megmostam az arcom aztán benéztem Tomi szobájába. Legnagyobb meglepetésemre nem volt ott, ezért azt feltételeztem, hogy a nappaliban tv-zik. Viszont ott sem volt, ahogy a lakás többi részében sem volt nyoma. Várjunk csak... mennyi az idő? A faliórára pillantottam, és el is szörnyedtem.
- Hét óra? Te jó ég, Cintyék már talán el is indultak a reptérre, Tomi biztos a szálloda elé ment! - esett le. Gyorsan felöltöztem, beültem a kocsim és elhajtottam.
Mikor a hotel elé értem, Tomi ott állt.
- Elmentek már? - pattantam ki az autóból.
- Igen, néhány perce. Sajnálom tesó, nem tudtam, hogy el akarsz jönni, különben felkeltettelek volna!
- Mi az, hogy nem tudtad? Miért ne akarnék eljönni? El se búcsúztunk! - túrtam a hajamba.
- Megkért, hogy ezt adjam oda - nyújtott át egy rózsaszín borítékot. Felnyitottam és kivettem belőle a CD-t.
- Nem hiszem el... - ráztam a fejem. Még egy összehajtott lap is volt a borítékban, azt is kivettem, kihajtottam és elkezdtem olvasni. A sorok hangvétele egyre keservesebb lett, alig bírtam végigolvasni.
"Remélem, hogy mire eljut hozzád ez a levél, a könnycseppek leszáradnak róla..."
- Nem fogom elengedni! - jelentettem ki hirtelen.
- Mi!? - nézett rám csodálkozva Tomi.
- Nem érdekel a Gucci! Nem érdekel! - szögeztem le.
- Most akkor... most akkor hazamegyünk? - próbálta értelmezni a szavaimat a bátyám.
- Nem tudom, nem tudom mi lesz, csak azt tudom, hogy nekem vele kell lennem! Ebben az elcseszett világban ez az egy dolog, ami biztos! - szálltam be a kocsimba, beindítottam a motort, és már indultam is a reptérre. Indultam volna, ha Tomi gyorsan be nem pattan mellém.
- Engem se hagyj ki! - csatolta be az övét.
- Kösz - hálálkodtam. - Indulás! - tapostam a gázra.
A reptérre nagyon lassan értünk oda, hatalmas volt a dugó. Csak abban reménykedhettem, hogy ez őket is lassította.
A reptéren össze-vissza kavarogtunk, fogalmunk se volt, hogy hol lehetnek.
- Nézd, ott a kijelző! - mutatott fölénk Tomi. Az emberek lökdösődtek, óriási volt a tömeg. - Melyik gép az övéké?
- Ott, az az! - mutattam az egyik járatra. - A francba, öt perc múlva indulnak!
- Elérjük őket, nyomás! - lökött egy nagyot rajtam a tesóm.
Cikázva kerültük ki az embereket, gyorsan haladtunk a terminálon, jól be is vertem a lábam az egyik székbe, bár ez most cseppet sem számított. Csak az áhított cél lebegett a szemem előtt: az, hogy Cinthia velem maradjon!
- Nézd, ott vannak! - bökött feléjük Tomi. Minden olyan gyorsan történt, azt se tudtam, mit mondhatnék, szinte alig fogtam fel, hogy a reptéren vagyok. Csak rohantunk ide-oda, mire végre megpillantottuk őket, éppen a jegyüket mutatták be a sor elején, majd bementek az ajtón, ami már a gépre vezet. Ez nem valami romantikus film, nem fogok tudni valami trükkel bejutni hozzá, egy lehetőség volt, ha ő kijön. Erre azonban semmi esély nem volt...
- Haló! Igen, én vagyok! - beszélt a telefonjába Tomi. Észre se vettem, hogy tárcsázott. - Próbálj meg úgy helyezkedni, hogy lehetőleg Cinty semmit ne halljon! - beszélt... Vivihez! - Itt vagyunk a reptéren, Viktor Cintyhez jött. Van valami esély arra, hogy leszálljon a gépről?
Ekkor az utolsó utas is bement a szürke kapun, az ajtót pedig kóddal lezárta egy bajszos, egyenruhás úr.
- Tudom, hogy ez lehetetlen, de... Elindult a gép... - ismételte Vivi szavait csalódottan. - Rendben, azért kösz - tette le. - Sajnálom, már elindultak.
- Az nem lehet! Ez nem végződhet így! Mikor indult a következő repülő? - kérdeztem.
- Holnap! - válaszolt. - Viktor, vége van! Ennyi volt!
- Akkor megyek kocsival! - közöltem.
- Kocsival? Megőrültél! Tizenhárom órás az út! - emlékeztetett.
- Nem érdekel! De van egy jó hírem! Te is velem jössz! - böktem bele a vállába.
- Na, azt már nem! Este kilencre érnénk oda! Meg van húzatva? Mi lesz Tinával meg a bandával? - érdeklődött.
- Ők megértik! Ha te nem jössz, megyek egyedül! - tártam szét a karom.
- Nem hagyhatom, hogy 13 órán keresztül vezess... - mérgelődött. - De csak azért, mert az öcsém vagy, és anya megígértette velem, hogy vigyázok rád!
- Ez a beszéd! Gyere! - sétáltam ki a repülőtérről.
Beszálltunk a kocsiba és elindultunk...
"Holnap utazunk, itt hagyjuk Párizst..."
Reggel a telefonom ébresztőjére keltem, ráadásul a Who let the dog out-ra, ami eszméletlen hangerővel kezdett el üvölteni reggel hatkor (korán kellett kelnem, a gép is korán indul, és köztudott mennyire hajlamos vagyok a késésre). Valósággal kilökött a hangos szöveg az ágyból, a szemem rögtön tágra nyílt, a végtagjaim erővel töltődtek föl.
- Ez a nap is eljött - sóhajtottam bánatosan. Kinéztem az ablakon, és úgy döntöttem sétálok egyet. Vivi még úgyis alszik, a mozgolódásommal csak felébreszteném.
Felkaptam valami laza göncöt amit az utazásra készítettem ki, és már indultam is. Természetesen az Eiffel-torony felé vettem az irányt, ezért elkerülhetetlen volt, hogy elhaladjak a Gucci előtt. Más utat nem ismertem és nem akartam az utolsó napomon elveszni a városban. Egy pillanatra megálltam a hatalmas felirat előtt és felnéztem rá.
Minden erőfeszítésem ellenére be kellett néznem, látnom kellett, hogy Viktor ott van-e. Az üzlet még zárva volt, tehát nagy valószínűséggel ő sem tartózkodott ott.
Továbbmentem, egészen a toronyig, ami elég messze volt a szállástól, ezért buszoztam is egy kicsit.
Odaértem az építményhez, leültem egy padra és csak néztem. A meghatározó dolgok mind itt történtek, a randi, az esküvő, és Viktor itt mondta el az üzlet rejtélyét is. Próbáltam mindent felidézni, bár a randi már nagyon régen volt! Alig akartam elhinni, hogy máris harmincegyedike van, tehát egész pontosan négy hete jártam itt először.
A nap épp felkelt, így alulról megvilágítva a Párizs jelképét.
Órákig el tudtam volna bámulni ezt a látványt, gyönyörű volt. Azonban Vivi nagyon tud időzíteni, a csengőhangja egyre hangosabban üvöltött a zsebemből.
- Hol a fenében vagy? A taxi már úton van! Azonnal gyere vissza! - utasított, mikor felvettem a telefonom.
- Jó, sietek - adtam meg magam. Gyorsan felpattantam az éppen érkező buszra, ami elvitt a szállás közelébe. - Csakhogy tudd, egy fantasztikus látványtól szakítottál el! - vágtam Vivihez mikor beléptem a hotelszobába.
- Pont nem érdekel, le fogjuk késni a gépet! - hisztériázott. Igen, kissé kikel magából, ha késéről van szó. Főleg most, mivel ha jól tudom a következő gép csak holnap megy Budapestre.
- Nyugodj le, fel fogunk szállni arra a gépre! Itt vannak a csomagok, gyere induljunk - ragadtam meg a bőröndöket. Vivi még gyorsan végigfutott a szobákon, hátha valamit kifelejtettünk. Szerencsére nem, ezért nagy nehezen elindulhattunk. Bezártuk a szobaajtót, hívtuk a liftet és vártunk. Lementünk a felvonóval és leadtuk a kulcsunkat a recepción.
- Remélem jól érezték magukat! - vigyorgott a recepción a hölgy.
- Csodás volt, köszönjük! - mosolyogtunk mi is.
Kivonszoltuk a bőröndöket a keskeny ajtón és rögtön Tomival találtuk szembe magunkat.
- Sziasztok! - köszönt.
- Viktor? - kérdeztem, miközben a kezem a zsebemben pihenő borítékra vándorolt.
- Még alszik - legyintett. Miért is gondoltam, hogy eljön?
- Értem - vágtam borús képet.
Amíg ők elbúcsúztak, én bepakoltam a bőröndöket a taxiba.
- Mindig emlékezni fogok rád - ígérte meg a rapper.
- Én is rád - csókolta meg Vivi.
- Tomi - léptem hozzá -, ezt odaadnád Viktornak? - nyújtottam át neki a levelet.
- Persze - bólintott.
- Muszáj indulnunk - rágta a szája szélét a barátnőm.
- Menjetek! - intett Tomi.
Viktor szemszöge:
Reggel nagyon fáradtan ébredten, ha aludtam egy órát akkor szerencsém van. Kikászálódtam az ágyamból és a fürdőszobába mentem. Szemügyre vettem a szétbőgött fejemet a tükörben.
- Tehát ilyen, mikor az ember sír. Fantasztikus - forgattam a szemem. - Egy lánynak könnyű, felken egy adag sminket és már nem is látszik!
Megmostam az arcom aztán benéztem Tomi szobájába. Legnagyobb meglepetésemre nem volt ott, ezért azt feltételeztem, hogy a nappaliban tv-zik. Viszont ott sem volt, ahogy a lakás többi részében sem volt nyoma. Várjunk csak... mennyi az idő? A faliórára pillantottam, és el is szörnyedtem.
- Hét óra? Te jó ég, Cintyék már talán el is indultak a reptérre, Tomi biztos a szálloda elé ment! - esett le. Gyorsan felöltöztem, beültem a kocsim és elhajtottam.
Mikor a hotel elé értem, Tomi ott állt.
- Elmentek már? - pattantam ki az autóból.
- Igen, néhány perce. Sajnálom tesó, nem tudtam, hogy el akarsz jönni, különben felkeltettelek volna!
- Mi az, hogy nem tudtad? Miért ne akarnék eljönni? El se búcsúztunk! - túrtam a hajamba.
- Megkért, hogy ezt adjam oda - nyújtott át egy rózsaszín borítékot. Felnyitottam és kivettem belőle a CD-t.
- Nem hiszem el... - ráztam a fejem. Még egy összehajtott lap is volt a borítékban, azt is kivettem, kihajtottam és elkezdtem olvasni. A sorok hangvétele egyre keservesebb lett, alig bírtam végigolvasni.
"Remélem, hogy mire eljut hozzád ez a levél, a könnycseppek leszáradnak róla..."
- Nem fogom elengedni! - jelentettem ki hirtelen.
- Mi!? - nézett rám csodálkozva Tomi.
- Nem érdekel a Gucci! Nem érdekel! - szögeztem le.
- Most akkor... most akkor hazamegyünk? - próbálta értelmezni a szavaimat a bátyám.
- Nem tudom, nem tudom mi lesz, csak azt tudom, hogy nekem vele kell lennem! Ebben az elcseszett világban ez az egy dolog, ami biztos! - szálltam be a kocsimba, beindítottam a motort, és már indultam is a reptérre. Indultam volna, ha Tomi gyorsan be nem pattan mellém.
- Engem se hagyj ki! - csatolta be az övét.
- Kösz - hálálkodtam. - Indulás! - tapostam a gázra.
A reptérre nagyon lassan értünk oda, hatalmas volt a dugó. Csak abban reménykedhettem, hogy ez őket is lassította.
A reptéren össze-vissza kavarogtunk, fogalmunk se volt, hogy hol lehetnek.
- Nézd, ott a kijelző! - mutatott fölénk Tomi. Az emberek lökdösődtek, óriási volt a tömeg. - Melyik gép az övéké?
- Ott, az az! - mutattam az egyik járatra. - A francba, öt perc múlva indulnak!
- Elérjük őket, nyomás! - lökött egy nagyot rajtam a tesóm.
Cikázva kerültük ki az embereket, gyorsan haladtunk a terminálon, jól be is vertem a lábam az egyik székbe, bár ez most cseppet sem számított. Csak az áhított cél lebegett a szemem előtt: az, hogy Cinthia velem maradjon!
- Nézd, ott vannak! - bökött feléjük Tomi. Minden olyan gyorsan történt, azt se tudtam, mit mondhatnék, szinte alig fogtam fel, hogy a reptéren vagyok. Csak rohantunk ide-oda, mire végre megpillantottuk őket, éppen a jegyüket mutatták be a sor elején, majd bementek az ajtón, ami már a gépre vezet. Ez nem valami romantikus film, nem fogok tudni valami trükkel bejutni hozzá, egy lehetőség volt, ha ő kijön. Erre azonban semmi esély nem volt...
- Haló! Igen, én vagyok! - beszélt a telefonjába Tomi. Észre se vettem, hogy tárcsázott. - Próbálj meg úgy helyezkedni, hogy lehetőleg Cinty semmit ne halljon! - beszélt... Vivihez! - Itt vagyunk a reptéren, Viktor Cintyhez jött. Van valami esély arra, hogy leszálljon a gépről?
Ekkor az utolsó utas is bement a szürke kapun, az ajtót pedig kóddal lezárta egy bajszos, egyenruhás úr.
- Tudom, hogy ez lehetetlen, de... Elindult a gép... - ismételte Vivi szavait csalódottan. - Rendben, azért kösz - tette le. - Sajnálom, már elindultak.
- Az nem lehet! Ez nem végződhet így! Mikor indult a következő repülő? - kérdeztem.
- Holnap! - válaszolt. - Viktor, vége van! Ennyi volt!
- Akkor megyek kocsival! - közöltem.
- Kocsival? Megőrültél! Tizenhárom órás az út! - emlékeztetett.
- Nem érdekel! De van egy jó hírem! Te is velem jössz! - böktem bele a vállába.
- Na, azt már nem! Este kilencre érnénk oda! Meg van húzatva? Mi lesz Tinával meg a bandával? - érdeklődött.
- Ők megértik! Ha te nem jössz, megyek egyedül! - tártam szét a karom.
- Nem hagyhatom, hogy 13 órán keresztül vezess... - mérgelődött. - De csak azért, mert az öcsém vagy, és anya megígértette velem, hogy vigyázok rád!
- Ez a beszéd! Gyere! - sétáltam ki a repülőtérről.
Beszálltunk a kocsiba és elindultunk...
2013. június 18., kedd
70. Rész: Pakolás
Sziasztok! Nagyon közeledünk a végéhez, most már tényleg csak pár rész van hátra... Azért még ne keseredjünk el, rengeteg dolog fog még történni, van min izgulni! Jó olvasást! *Bia*
"A sorok szépen lassan kezdték befedni a lapot..."
Mikor elkészültem a szöveggel, a lapot összehajtottam és egy rózsaszín borítékba helyeztem, mellé pedig a CD-t tettem. Szerettem volna visszajuttatni hozzá, én nem bírtam volna meghallgatni. Aztán ráírtam a borítékra nagy betűkkel, hogy Viktor. Úgy terveztem, hogy az utolsó nap odaadom neki, indulás előtt.
- Mit csinálsz? - kapta ki a kezemből Vivi a borítékot. Nagyon elmerenghettem, ha azt sem vettem észre, hogy bejött a szobámba. Elővette az irományomat és elkezdte olvasni. Egészen meghatódott rajta. - Ez gyönyörű!
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
- Oda is adod neki? - kérdezte.
- Igen, mindenképp! - szögeztem le.
- Jól teszed - helyeselt. - Elkezdesz pakolni?
- Persze! - pattantam fel, elővettem a bőröndöm (az egyiket az ötből), feltettem az ágyra, miközben Vivi távozott.
A ruhákkal kezdtem, tehát kinyitottam a szekrényemet és egyesével kirámoltam belőle a holmikat. Ezzel csak egy gond volt, az, hogy minden egyes darabról eszembe jutott valami, egy emlék. Alig tudtam visszafojtani a könnyeimet, amíg az összes felső és nadrág bekerült a kofferbe.
"Ez volt rajtam, mikor először jártunk Krisztiánnál!"
"Ezt akkor vettem, mikor csajos napot tartottunk!"
"Viktor erre mondta, hogy megy a szememhez!"
"Ezt a Calais-i útra vettem fel!"
"Vivi ezt kérte kölcsön, és ez volt rajta, mikor Geri megjelent!"
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok törtek rám pakolás közben, ezzel együtt pedig egyre jobban hatalmába kerített a tudat, hogy hazamegyünk! Én még szívesen maradtam volna legalább egy hónapot, de akár egy évet is! A város gyönyörű, kedvesek az emberek, szép a nyelv... Istenem!
Rávetettem magam az ágyra, az arcomat beletemettem a párnába és sírtam. Minden egyszerre tört rám, a szakítás, a hazaút, Matthieu... ez egy kicsit sok volt egyszerre!
- Te is? - lépett a szobámba szipogva a barátnőm.
- Nem akarok hazamenni! - ültem fel. - Nem akarom itt hagyni Párizst! Nem akarom!
- Tudom, mert én se! Ez olyan szörnyű! - fújta ki az orrát.
- Na jó, mit szólna Niki ha így látna? Erősnek kell lennünk! - vettem egy mély levegőt és még én is meglepődtem a szavaimon.
- Igazad van - sóhajtott.
- Folytassuk! - álltam fel vérző szívvel, amit halvány mosollyal próbáltam leplezni.
A következő bőrönd megtelt filmekkel, a harmadik pedig azokkal a dolgokkal amiket itt vásároltam/kaptam. Szépen lassan kezdett kiürülni az összes fiók, a polcok és szekrények. A fürdőszobai is kellékek is elhagyták rendeltetési helyüket, a hotelszoba kezdte visszanyerni eredeti kinézetét.
Nagyon sok idő elment a rámolással, mivel 5-5 bőröndöt nem olyan könnyű feltölteni. Késő délután a kedvenc helyünkön vacsoráztunk, aztán egy lelkizős séta után a szálláson készültünk el az utolsó esténkre. Vivi számára természetes volt, hogy a a klubba megyünk, győzködnöm se kellett.
Az utcán baktatva arra gondoltam, hogy most szippanthatom be utoljára Párizs esti illatát. Bár biztos vagyok benne, hogy vissza fogok még térni ebbe a városba később, de az mégiscsak más lesz. Most itt van Vivi, az Eiffel-Pop, Krisztián, Tina... talán nem ilyen kikapcsolódásra számítottunk, de valami eszméletlenül sikerült!
Beléptünk a klubba, ahol a banda már készen állt. Ahogy beléptünk el is kezdték. Viktor a mikrofon elé lépett, Tomi beült a dobok mögé, látszott rajta, hogy nagyon ideges.
- Jó estét mindenkinek! A mai este nagyon különleges, és azt is szeretném megosztani veletek, hogy miért. Bizonyára emlékeztek Cintyára és Vivire, a két magyar lányra akik többször is feltűntek ezen a színpadon, néha külön-külön, néha együtt. Képzeljétek, holnap hazautaznak a szülővárosukba, és azt hiszem, hogy a magam és a bátyám nevében is beszélek, ha azt mondom: szomorúsággal tölt el a távozásuk. Szóljon tehát nekik a következő dal, és az utána következő két részlet! Jó szórakozást! - fejezte be a beszédét. Nekem már ekkor könnyes volt a szemem, de mikor felcsendült a szám, a dallama a szívembe mart. One Direction - Summer love...
Viktor ezúttal nem mutogatott, csak a hangját használta. Látszott rajta, hogy nagyon küzd a dallal, részben azért mert tulajdonképpen ezzel búcsúzott el tőlem, részben pedig azért, mert (tapasztalatból tudom) ha az ember sír, úgy nehéz kiénekelni a hangokat. Igen, Viktor sírt, és ha egy filmben lettünk volna, ez talán elég is lett volna a béküléshez. De sajnos ez a való élet, a könnyei nem változtattak a tényeken. Maximum az én könnyeimet szaporította és nagyot hasított vele a szívembe.
http://www.youtube.com/watch?v=Jz4Mt37zekg
Yeah, oh, oh
Can't believe you're packing your bags
Trying so hard not to cry
Had the best time and now it's the worst time
But we have to say goodbye
Don't promise that you're gonna write
Don't promise that you'll call
Just promise that you won't forget we had it all
'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love
Wish that we could be alone now
If we could find some place to hide
Make the last time just like the first time
Push a button and rewind
Don't say the word that's on your lips
Don't look at me that way
Just promise you'll remember when the sky is grey
'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love
So please don't make this any harder
We can't take this any farther
And I know there's nothing that I wanna change, change
'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love
You always will be my summer love
You always will be my summer love
A számnak vége lett, de az estnek és a meglepetéseknek még korántsem. Mivel a terv eredetileg is az volt, hogy ez most Tomiról és Viviről fog szólni, tehát jöhetett Tomi, miközben Viktor letörölte a könnyeit.
Csakhogy Tomi nem jött, feszült arccal ült a doboknál, és nagyon úgy tűnt, hogy vár valamire. Már Vivi is érezte, hogy most ő következik, gyilkos pillantást vetett a barátja felé, és csak várta, hogy mi lesz.
A következő pillanatban megérkezett a várva várt dolog, illetve a várva várt dallam (bár az electro-nak nincs dallama...), felcsendült a My name is Skrillex... kissé átdolgozva! Mivel a megszokott My name is Skrillex helyett... úristen, ezt el se hiszem, Tomi egy zseni! A hangszórókból őrületes hangerővel üvöltött a dal háttérzenéje (vagy inkább zaja), és a szöveg a következő volt: My name is VeTo!!
Vivire pillantottam, aki a szájához kapott és a meglepettségtől nem tudta mit csináljon. Lenyűgözte Tomi húzása, és akkor még nem tudta a következőt. Merthogy Viktor azt mondta, hogy egy dal és két fél. Ez eddig csak egy volt meg egy fél volt (a Skrillex számot pár másodperc után lekeverték), jöhetett a következő... Chris Brown - Look at me now című dalának a rap része kezdődött el, Busta Rhymes szólója. Tomi kikászálódott a hangszere mögül, a tesója mellé lépett, és amolyan "kisujjból-kirázós" stílusban rappelt. Természetesen tudtam, hogy ez mit jelent Vivinek, mesélt arról mikor ezt a legidősebb Vész testvér előadta neki. A barátnőm arcán végigfolytak a könnyek, de persze nem a szomorúságtól, hanem a meghatottságtól (ami nála elég ritka, le a kalappal Tomi előtt).
A rapnek is vége lett, Tomi letette a mikrofont és lesétált a színpadról, egyenesen Vivi felé tartott. Megállt a lány előtt és a következőket mondta:
- Igazad volt. Az electro-nak tényleg van mondanivalója! - mosolygott.
- A rapnek is - csókolta meg Vivi a barátját.
- Legalább ők örülnek - hallottam Viktor hangját mögülem. Megfordultam és egy nagyon szomorú tekintettel találtam szembe magam.
- Legalább - ismételtem.
- Figyelj... - kezdte.
- Ne mondj semmit! - tettem a mutatóujjam a szájára. - Ennek így kell lennie! Nem azért, mert nem tudtad eldönteni, hanem mert nem dobhatod el a családi örökséget egy lány miatt. Talán apukádnak igaza volt... a munka fontos, egy lány viszont nem - emlékeztem vissza Matthieu szavaira. Ezeket még az első találkozásunkkor mondta.
- Ne mondd ezt! - rázta a fejét. - Te fontosabb vagy mint a munka, ezt jól tudod!
- Talán így van, talán nem. Egy biztos: most a munka fog győzedelmeskedni - tártam szét a karom.
- Sosem felejtelek el - ígérte.
- Azért próbáld meg - ajánlottam.
- Búcsúcsók?
- Legyen - bólintottam, majd megcsókolt. Erőtlenül, sután. De ez így volt tökéletes. - Szia!
- Szia... - nézett utánam, miközben Vivivel az oldalamon kiindultam a diszkóból.
Vivi nagyon rendes volt, nem mondta, hogy mennyire élvezte a mai estét és, hogy Tomi mennyire aranyos. Tolerálta, hogy én alig álltam a lábamon a nagy tehertől ami a szívemet nyomja.
Csak Michelle levele kavargott a fejemben miközben lemostam a sminkemet: ...ő csak akkor sírna, ha valami olyasmi történne vele, ami belülről felemészti, amivel nem tud mit kezdeni...
Hát, akkor ennyi volt, vége. Holnap utazunk, itt hagyjuk Párizst...
"A sorok szépen lassan kezdték befedni a lapot..."
Mikor elkészültem a szöveggel, a lapot összehajtottam és egy rózsaszín borítékba helyeztem, mellé pedig a CD-t tettem. Szerettem volna visszajuttatni hozzá, én nem bírtam volna meghallgatni. Aztán ráírtam a borítékra nagy betűkkel, hogy Viktor. Úgy terveztem, hogy az utolsó nap odaadom neki, indulás előtt.
- Mit csinálsz? - kapta ki a kezemből Vivi a borítékot. Nagyon elmerenghettem, ha azt sem vettem észre, hogy bejött a szobámba. Elővette az irományomat és elkezdte olvasni. Egészen meghatódott rajta. - Ez gyönyörű!
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
- Oda is adod neki? - kérdezte.
- Igen, mindenképp! - szögeztem le.
- Jól teszed - helyeselt. - Elkezdesz pakolni?
- Persze! - pattantam fel, elővettem a bőröndöm (az egyiket az ötből), feltettem az ágyra, miközben Vivi távozott.
A ruhákkal kezdtem, tehát kinyitottam a szekrényemet és egyesével kirámoltam belőle a holmikat. Ezzel csak egy gond volt, az, hogy minden egyes darabról eszembe jutott valami, egy emlék. Alig tudtam visszafojtani a könnyeimet, amíg az összes felső és nadrág bekerült a kofferbe.
"Ez volt rajtam, mikor először jártunk Krisztiánnál!"
"Ezt akkor vettem, mikor csajos napot tartottunk!"
"Viktor erre mondta, hogy megy a szememhez!"
"Ezt a Calais-i útra vettem fel!"
"Vivi ezt kérte kölcsön, és ez volt rajta, mikor Geri megjelent!"
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok törtek rám pakolás közben, ezzel együtt pedig egyre jobban hatalmába kerített a tudat, hogy hazamegyünk! Én még szívesen maradtam volna legalább egy hónapot, de akár egy évet is! A város gyönyörű, kedvesek az emberek, szép a nyelv... Istenem!
Rávetettem magam az ágyra, az arcomat beletemettem a párnába és sírtam. Minden egyszerre tört rám, a szakítás, a hazaút, Matthieu... ez egy kicsit sok volt egyszerre!
- Te is? - lépett a szobámba szipogva a barátnőm.
- Nem akarok hazamenni! - ültem fel. - Nem akarom itt hagyni Párizst! Nem akarom!
- Tudom, mert én se! Ez olyan szörnyű! - fújta ki az orrát.
- Na jó, mit szólna Niki ha így látna? Erősnek kell lennünk! - vettem egy mély levegőt és még én is meglepődtem a szavaimon.
- Igazad van - sóhajtott.
- Folytassuk! - álltam fel vérző szívvel, amit halvány mosollyal próbáltam leplezni.
A következő bőrönd megtelt filmekkel, a harmadik pedig azokkal a dolgokkal amiket itt vásároltam/kaptam. Szépen lassan kezdett kiürülni az összes fiók, a polcok és szekrények. A fürdőszobai is kellékek is elhagyták rendeltetési helyüket, a hotelszoba kezdte visszanyerni eredeti kinézetét.
Nagyon sok idő elment a rámolással, mivel 5-5 bőröndöt nem olyan könnyű feltölteni. Késő délután a kedvenc helyünkön vacsoráztunk, aztán egy lelkizős séta után a szálláson készültünk el az utolsó esténkre. Vivi számára természetes volt, hogy a a klubba megyünk, győzködnöm se kellett.
Az utcán baktatva arra gondoltam, hogy most szippanthatom be utoljára Párizs esti illatát. Bár biztos vagyok benne, hogy vissza fogok még térni ebbe a városba később, de az mégiscsak más lesz. Most itt van Vivi, az Eiffel-Pop, Krisztián, Tina... talán nem ilyen kikapcsolódásra számítottunk, de valami eszméletlenül sikerült!
Beléptünk a klubba, ahol a banda már készen állt. Ahogy beléptünk el is kezdték. Viktor a mikrofon elé lépett, Tomi beült a dobok mögé, látszott rajta, hogy nagyon ideges.
- Jó estét mindenkinek! A mai este nagyon különleges, és azt is szeretném megosztani veletek, hogy miért. Bizonyára emlékeztek Cintyára és Vivire, a két magyar lányra akik többször is feltűntek ezen a színpadon, néha külön-külön, néha együtt. Képzeljétek, holnap hazautaznak a szülővárosukba, és azt hiszem, hogy a magam és a bátyám nevében is beszélek, ha azt mondom: szomorúsággal tölt el a távozásuk. Szóljon tehát nekik a következő dal, és az utána következő két részlet! Jó szórakozást! - fejezte be a beszédét. Nekem már ekkor könnyes volt a szemem, de mikor felcsendült a szám, a dallama a szívembe mart. One Direction - Summer love...
Viktor ezúttal nem mutogatott, csak a hangját használta. Látszott rajta, hogy nagyon küzd a dallal, részben azért mert tulajdonképpen ezzel búcsúzott el tőlem, részben pedig azért, mert (tapasztalatból tudom) ha az ember sír, úgy nehéz kiénekelni a hangokat. Igen, Viktor sírt, és ha egy filmben lettünk volna, ez talán elég is lett volna a béküléshez. De sajnos ez a való élet, a könnyei nem változtattak a tényeken. Maximum az én könnyeimet szaporította és nagyot hasított vele a szívembe.
http://www.youtube.com/watch?v=Jz4Mt37zekg
Yeah, oh, oh
Can't believe you're packing your bags
Trying so hard not to cry
Had the best time and now it's the worst time
But we have to say goodbye
Don't promise that you're gonna write
Don't promise that you'll call
Just promise that you won't forget we had it all
'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love
Wish that we could be alone now
If we could find some place to hide
Make the last time just like the first time
Push a button and rewind
Don't say the word that's on your lips
Don't look at me that way
Just promise you'll remember when the sky is grey
'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love
So please don't make this any harder
We can't take this any farther
And I know there's nothing that I wanna change, change
'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love
You always will be my summer love
You always will be my summer love
A számnak vége lett, de az estnek és a meglepetéseknek még korántsem. Mivel a terv eredetileg is az volt, hogy ez most Tomiról és Viviről fog szólni, tehát jöhetett Tomi, miközben Viktor letörölte a könnyeit.
Csakhogy Tomi nem jött, feszült arccal ült a doboknál, és nagyon úgy tűnt, hogy vár valamire. Már Vivi is érezte, hogy most ő következik, gyilkos pillantást vetett a barátja felé, és csak várta, hogy mi lesz.
A következő pillanatban megérkezett a várva várt dolog, illetve a várva várt dallam (bár az electro-nak nincs dallama...), felcsendült a My name is Skrillex... kissé átdolgozva! Mivel a megszokott My name is Skrillex helyett... úristen, ezt el se hiszem, Tomi egy zseni! A hangszórókból őrületes hangerővel üvöltött a dal háttérzenéje (vagy inkább zaja), és a szöveg a következő volt: My name is VeTo!!
Vivire pillantottam, aki a szájához kapott és a meglepettségtől nem tudta mit csináljon. Lenyűgözte Tomi húzása, és akkor még nem tudta a következőt. Merthogy Viktor azt mondta, hogy egy dal és két fél. Ez eddig csak egy volt meg egy fél volt (a Skrillex számot pár másodperc után lekeverték), jöhetett a következő... Chris Brown - Look at me now című dalának a rap része kezdődött el, Busta Rhymes szólója. Tomi kikászálódott a hangszere mögül, a tesója mellé lépett, és amolyan "kisujjból-kirázós" stílusban rappelt. Természetesen tudtam, hogy ez mit jelent Vivinek, mesélt arról mikor ezt a legidősebb Vész testvér előadta neki. A barátnőm arcán végigfolytak a könnyek, de persze nem a szomorúságtól, hanem a meghatottságtól (ami nála elég ritka, le a kalappal Tomi előtt).
A rapnek is vége lett, Tomi letette a mikrofont és lesétált a színpadról, egyenesen Vivi felé tartott. Megállt a lány előtt és a következőket mondta:
- Igazad volt. Az electro-nak tényleg van mondanivalója! - mosolygott.
- A rapnek is - csókolta meg Vivi a barátját.
- Legalább ők örülnek - hallottam Viktor hangját mögülem. Megfordultam és egy nagyon szomorú tekintettel találtam szembe magam.
- Legalább - ismételtem.
- Figyelj... - kezdte.
- Ne mondj semmit! - tettem a mutatóujjam a szájára. - Ennek így kell lennie! Nem azért, mert nem tudtad eldönteni, hanem mert nem dobhatod el a családi örökséget egy lány miatt. Talán apukádnak igaza volt... a munka fontos, egy lány viszont nem - emlékeztem vissza Matthieu szavaira. Ezeket még az első találkozásunkkor mondta.
- Ne mondd ezt! - rázta a fejét. - Te fontosabb vagy mint a munka, ezt jól tudod!
- Talán így van, talán nem. Egy biztos: most a munka fog győzedelmeskedni - tártam szét a karom.
- Sosem felejtelek el - ígérte.
- Azért próbáld meg - ajánlottam.
- Búcsúcsók?
- Legyen - bólintottam, majd megcsókolt. Erőtlenül, sután. De ez így volt tökéletes. - Szia!
- Szia... - nézett utánam, miközben Vivivel az oldalamon kiindultam a diszkóból.
Vivi nagyon rendes volt, nem mondta, hogy mennyire élvezte a mai estét és, hogy Tomi mennyire aranyos. Tolerálta, hogy én alig álltam a lábamon a nagy tehertől ami a szívemet nyomja.
Csak Michelle levele kavargott a fejemben miközben lemostam a sminkemet: ...ő csak akkor sírna, ha valami olyasmi történne vele, ami belülről felemészti, amivel nem tud mit kezdeni...
Hát, akkor ennyi volt, vége. Holnap utazunk, itt hagyjuk Párizst...
2013. június 17., hétfő
69. Rész: A levél
Itt a levél, jó olvasást! *Bia*
Drága Viktor!
Holnap hazamegyek, ezért szeretném ha tudnál pár dolgot. Először is azt, hogy teljes mértékben megbocsátottam, nem akarok haragban elválni tőled.
Emlékszem, mikor először találkoztunk. Elvesztem a szemeidben, mert olyasmit láttam bennük amit addig soha. Nem igazán tudnám megfogalmazni, hogy mi volt az... de abban biztos vagyok, hogy igézően hatott rám!
Először a szemeidbe estem bele, aztán a francia akcentusodba, a kedvességedbe, a hangodba, a humorodba és legvégül a jellemedbe. Az egész valódba, amit talán a Calais-i nyaraláson ismertem meg teljesen, mikor apukáddal olyan kemény voltál és mikor kiütötted azt a sörfös srácot. Sokáig kísértett az a nézés, amivel akkor ajándékoztál meg. Idegesség, harag és csalódottságot tükröződött benne, féltem, hogy egyszer talán újra így fogsz rám nézni. Utána szerencsére minden megoldódott, de álmaimban sokszor néztél olyan letörten rám...
Emlékszel, mikor duetteztünk? Az az egyik legkedvesebb emlékem, annyira jól éreztem magam azon az estén! A szöveg, a dallam, a hangod... minden tökéletes volt! Aztán másnap szörnyű dolog történt, hatalmasat veszekedtünk, viszont így visszagondolva jó is, hogy így történt, mivel a békülés annál édesebb volt. Ezúton szeretném megköszönni a ruhát, ami tudom milyen drága volt, és sajnálom de nem valószínű, hogy valaha fel fogom venni többet. Ennek nagyrészt az az oka, hogy szétszakítottam, de az emlékek is rámtörnének ha felhúznám.
Szereném megköszönni azt is, hogy elmehettem az esküvőre és ott lehettem melletted. Fantasztikus élmény volt, bár Colette és Jean nélkül is teljes lett volna.
Apukád krititkus pont volt a történetünkben, de ahogy telt az idő, egyre jobban megkedveltem. A mai látogatásom nála pedig végleg bebizonyította: ő egy jó ember! Ezért kérem tőled, hogy egy percig se neheztelj rá, ő nem tehet arról, ami velünk történt illetve történik. Amiről ma beszélgettünk az csak és kizárólag ránk tartozik, de annyit azért elmondanék, hogy teljesen korrekt volt velem.
Egész életemben annyi sráchoz volt közöm, mint az elmúlt hónapban. Jean és Jack. Az előbbit én ütöttem ki, az utóbbit pedig te... És persze ott vagy te, akihez fűződik az egész vakációm. Fantasztikussá tetted ezt az egy hónapot, ezért köszönettel tartozom. Minden percet élveztem, kivéve talán a veszekedéseket. Köszönök mindent, egy élmény volt veled járni!
Szeretném ha továbblépnél, ha találnál egy kedves lányt, aki tökéletes a számodra. Engem felejts el, én is ezt fogom tenni. Remélem, hogy mire eljut hozzád ez a levél, a könnycseppek leszáradnak róla...
Szeretettel,
Cinthia
Drága Viktor!
Holnap hazamegyek, ezért szeretném ha tudnál pár dolgot. Először is azt, hogy teljes mértékben megbocsátottam, nem akarok haragban elválni tőled.
Emlékszem, mikor először találkoztunk. Elvesztem a szemeidben, mert olyasmit láttam bennük amit addig soha. Nem igazán tudnám megfogalmazni, hogy mi volt az... de abban biztos vagyok, hogy igézően hatott rám!
Először a szemeidbe estem bele, aztán a francia akcentusodba, a kedvességedbe, a hangodba, a humorodba és legvégül a jellemedbe. Az egész valódba, amit talán a Calais-i nyaraláson ismertem meg teljesen, mikor apukáddal olyan kemény voltál és mikor kiütötted azt a sörfös srácot. Sokáig kísértett az a nézés, amivel akkor ajándékoztál meg. Idegesség, harag és csalódottságot tükröződött benne, féltem, hogy egyszer talán újra így fogsz rám nézni. Utána szerencsére minden megoldódott, de álmaimban sokszor néztél olyan letörten rám...
Emlékszel, mikor duetteztünk? Az az egyik legkedvesebb emlékem, annyira jól éreztem magam azon az estén! A szöveg, a dallam, a hangod... minden tökéletes volt! Aztán másnap szörnyű dolog történt, hatalmasat veszekedtünk, viszont így visszagondolva jó is, hogy így történt, mivel a békülés annál édesebb volt. Ezúton szeretném megköszönni a ruhát, ami tudom milyen drága volt, és sajnálom de nem valószínű, hogy valaha fel fogom venni többet. Ennek nagyrészt az az oka, hogy szétszakítottam, de az emlékek is rámtörnének ha felhúznám.
Szereném megköszönni azt is, hogy elmehettem az esküvőre és ott lehettem melletted. Fantasztikus élmény volt, bár Colette és Jean nélkül is teljes lett volna.
Apukád krititkus pont volt a történetünkben, de ahogy telt az idő, egyre jobban megkedveltem. A mai látogatásom nála pedig végleg bebizonyította: ő egy jó ember! Ezért kérem tőled, hogy egy percig se neheztelj rá, ő nem tehet arról, ami velünk történt illetve történik. Amiről ma beszélgettünk az csak és kizárólag ránk tartozik, de annyit azért elmondanék, hogy teljesen korrekt volt velem.
Egész életemben annyi sráchoz volt közöm, mint az elmúlt hónapban. Jean és Jack. Az előbbit én ütöttem ki, az utóbbit pedig te... És persze ott vagy te, akihez fűződik az egész vakációm. Fantasztikussá tetted ezt az egy hónapot, ezért köszönettel tartozom. Minden percet élveztem, kivéve talán a veszekedéseket. Köszönök mindent, egy élmény volt veled járni!
Szeretném ha továbblépnél, ha találnál egy kedves lányt, aki tökéletes a számodra. Engem felejts el, én is ezt fogom tenni. Remélem, hogy mire eljut hozzád ez a levél, a könnycseppek leszáradnak róla...
Szeretettel,
Cinthia
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)